4. Fejezet - Deja vu

Reggel arra keltem, hogy remegek, mint a nyárfalevél. Kinyitottam a szemem láttam, hogy a verandán vagyok.  Emlékszem, hogy a buliból miután eljöttem, az utcán elkezdtem futni, mert valami követett és engem szólogatott, és egyszer csak belefutottam valakibe. Ezután meg minden tiszta homály. Hogy kerültem vajon ide? Lehet, hogy az hozott ide akibe bele futottam? De ki volt az és honnan tudta, hogy itt lakom? Vajon  mit csinált velem míg nem voltam eszméletemnél? Nem értettem ebből az egészből semmit. Minél jobban bele bonyolódtam ebbe az egészbe annál több kérdés gyülemlett fel bennem. Ahogy így gondolkodtam  az jutott eszembe, hogy a tűz óta történnek ilyen furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok velem. Arra jutottam, hogy mi van ha ezek mögött valamilyen természet fölötti dolgok állnak. Ááá…nem…de…mi van ha mégis. Nem, biztos nem, próbáltam magammal elhitetni de nem ment. Ami történt velem az nagyon megijesztett és tudtam, hogy nem ez volt az utolsó megmagyarázhatatlan dolog ami történt velem. Még 15 perc után se tudtam megnyugodni, csak ez jár a fejemben. Felkeltem a székről és megláttam egy telefont. Hát ez meg, hogy került ide? – kérdeztem magamtól. – A szüleimé  biztos nem és Marco- nak sem ilyen van. Talán…talán azé aki haza hozott? Igen csak is az övé lehet. Megnéztem hátha találok képet vagy valamit aminek a segítségével megtalálhatnám, de nem volt semmi. Így hát a zsebembe raktam és bementem.

- Nahát! Kit látnak szemeim? – mondta Marco ördögi mosollyal az arcán.

- Loréna! Nagyon aggódtunk miattad, már a rendőrséget akartuk hívni. Mégis hol voltál? – kérdezte Bill és Carmen.

- Ööö… hát én… nagyon sajnálom. De egész kettőig buliztunk és Vanda meg nem akarta, hogy ilyenkor járkáljak egyedül az utcán ezért nála aludtam. Ugye nem vagytok dühösek? – tudom, hogy nem kellett  volna hazudnom, de az igazságot, biztos, hogy nem hitték volna el. Marco pedig tök hülyének nézett volna.

- Na jó, most az egyszer megbocsátunk, de többször ilyen nehogy elő forduljon! Megértetted? – mondta Carmen, megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.

Láttam rajta, hogy egy kicsit dühös, de a félelem érzése irántam jobban eluralkodott rajta. Ez nekem nagyon jól esett. De ezt többször tényleg nem szabad csináljam, mert különben elfogom veszíteni a bizalmukat.

- Megígérem, hogy ilyet nem fogok csinálni és még egyszer sajnálom.

- Na persze neki meg nem baj, hogy ilyet csinált? De ha én csináltam volna akkor minimum 10 év szobafogságot kaptam volna. – mondta dühösen.

 Láttam a szemében, hogy a legszívesebben megölt volna, hogy soha az éltben ne is lásson.

- Marco most miért viselkedsz így? – kérdezte Bill.

- Csak azért mert utálom az igazságtalanságot! Amúgy is miért kellett örökbe fogadjátok? Így csak az én életemet b*sztátok el.

Látom, hogy a pokolba kíván. Néztem, hogy én miattam veszekednek és ez csak is az én hibám. Talán igaza van és nem is kellett volna örökbe fogadjanak. Jobb lenne neki, talán még nekem is. Sose bírtam a veszekedéseket, főleg ha az én hibámból történtek.

- Kérlek, kérlek ne veszekedjetek!

Hiába is próbáltam szólni nekik, hogy fejezzék be, mert meg se hallottak. Az ő hangjuk elnyomta az enyémet.

- Marco fejezd be, de nagyon gyorsan! – szólt rá Bill egyre fenyegetőbb hangon.

- Ki nem állhatom ezt a… a nőszemélyt! Válasszatok vagy ő vagy, pedig én. Gyerünk!

Én már elkezdtem sírni a feszültség pedig egyre nagyobb lett.

- Hogy kérhetsz ilyet, hogy válasszunk közületek. Fogadd el, hogy Loréna mostantól a családunk tagja és a te húgod. – mondta Carmen már bőgve.

- Tőlem bármit kérhetsz csak azt nem, hogy fogadjam el ezt a kis semmire kellőt.

Ahogy ezt a mondatot kimondta, Bill felpofozta, hogy az arca egyből bevörösödött. Felrohantam a szobámba sírva, Marco pedig úgy elrohant innen mintha fejszével kergetnék.

Az ágyamra vetettem magam és csak zokogtam. A házban olyan nagy csönd lett, hogy a szobámba felhallatszott, ahogy Carmen sír. Erre én meg jobban elkezdtem sírni, és csak magamat hibáztattam. A takarom már tele volt könnyel, a szememet már teljesen kisírtam. Úgy látszik, hogy az én sorsom csak a szenvedés, boldog életet már sose fogok élni. Kimentem a teraszra, csak álltam ott és néztem ki a fejemből. Megláttam, hogy a fa mögül engem bámul valaki. Gyorsan lerohantam, mert mi van ha ő volt az aki haza hozott. De mire leértem nem volt ott senki. Körbe néztem de egy árva lélek sem volt kint rajtam kívül. Nem értettem, hogy hogy bírt ilyen gyorsan eltűnni.

- Loréna mi a baj? – kérdezte Carmen aggódva.

- Semmi. – válaszoltam és leültem a lépcsőre.

- Kérlek ne hogy magadat hibáztasd!

- Már hogyne tenném, hisz az én hibám csak ez enyém. Amíg nem voltam itt biztos nem volt ennyi veszekedés, mint most. Jobb lenne, ha elmennék innen a francba. Mindenkinek jobb lenne, főleg Marco- nak.

- Nem, ez nem igaz. Ilyet többet ne merj mondani! Marco az mindig is ilyen önfejű volt. Sose szerette a változást. Biztos vagyok benne, hogy idővel megfog szeretni, csak türelmesnek kell lenni. Majd meglátod!

- Rendben. Ha te mondod akkor biztos így lesz Anya. – mondtam mosolyogva közben a földre néztem.

Kicsit össze voltam zavarodva, még én se tudtam, hogy miért mondtam ki. Nem is gondolkodtam, csak a szívemre hallgattam és a szívem pedig ki akarta mondani azt a…azt a szót amit eddig még egyszer se mondtam. De nagyon jól esett. Ilyet még egyszer sem éreztem. Végre valakit anyának szólíthattam.

- Ugye ugye jól hallottam, hogy a… anyának szólítottál. Mondd, hogy nem csak beképzeltem magamnak!

- Nem csak beképzelted magadnak, mert anyának hívtalak. – mondtam mosolyogva és megöleltem.

- Mi ez a nagy ölelkezés itt? Én is beszállhatnék? – kérdezte Bill nevetve.

- Hát persze apa.

- Apának hívtál?

- Igen azt hiszem.

- Végre már ezt vártam amióta csak ide kerültél. – elkezdett ugrálni meg táncolni és azt ordibálta, hogy apának hívott, apának hívott.

Akik elmentek előttünk szerintem kicsit sem nézték bolondnak. Öröm volt nézni, hogy ennyire örül csak egy szónak.

- Gyertek ti is! – megfogta a kezemet és elrántott.

- Én nem megyek. Nem, nem.

- Na anya légyszi! Az én kedvemért. – kérleltem mosolyogva, de végül beadta a derekát.

Ott hárman ugráltunk meg táncoltunk a ház előtt. Nem érdekelt senki és semmi, nem érdekelt, hogy teljesen bolondnak tartanak minket. Egyszerűen csak jól éreztük egymást.

Este 9 óra volt, fent csináltam a házimat hétfőre. De Marco még mindig nem jött haza. Már a legrosszabbra gondoltam, mi van ha megszökött innen és ez az én hibád. Nem azt nem hiszem biztos nem olyan hülye, hogy ezt megtegye. Te jó ég, miért aggódok én ennyire miatta. Ő se tette akkor én miért teszem? Talán kezdem meg kedvelni, ugyan dehogy vagy mégis?  Nem vagyok normális, Marco egy csepp szeretetet se mutatott felém, én meg azon töprengek, hogy szeretem- e vagy nem. Úgy látszik, hogy kezd elmenni az eszem.

- Loréna gyere le kész a vacsi! – kiabált fel Carmen.

- Megyek. Ahogy leértem akkor toppant be az ajtón Marco. Rám nézett és fel is ment a szobájába még csak nem is köszönt.

- Fiam gyere ide! – szólt rá Carmen. De ez sem érdekelte.

- Inkább most hagyjuk. – mondta Bill. – majd később beszélek vele.

Leültünk az asztalhoz és elkezdtünk nélküle enni. A vacsora csöndben telt el.

- Nagyon finom volt. – mondtam, megpusziltam őket és felmentem a szobámba.

(hétfő reggel a suliban)

- Szia Loréna. – köszönt Vanda dühösen.

- Szia! De mi a baj?

- Hogy mi a baj? Még van képed megkérdezni? Miért hagytál csak úgy ott a bulin? Mindenhol kerestelek azt hittem, hogy elraboltak vagy valami baj történt veled.

- É… én sajnálom, de két részeg srác elkezdett fogdosni én meg megijedtem és elfutottam. Sajnálom tényleg, kérlek, bocsáss meg nem csinálok többet ilyet.

- Nyugi megbocsátok de legközelebb szólj nekem és majd jól elintézzük őket. Nem tudod, hogy néznek ki?

- Nem.

- Óóó…csak tudjam meg és úgy összeverem őket, hogy még a szüleik sem fogják felismerni őket. – mondta és közben az öklét beszorította.

- Kezdek tőled félni. – mondtam nevetve.

- Nem kell, hogy félj mert téged nem tudnálak bántani. – és megölelt.

- Ni csak kit látnak szemeim. Szia drótfogú. – köszönt Seli

- Mondd csak Loréna te hallottál valakit? Mert én nem. – mondta Vanda.

- Chh… ugyan már ne szórakozz velem. Különben is akit láthatatlannak kéne nézni az te vagy drótfogúkám. – mondta nevetve.

- Csak szólok, hogy már hetedikben le vették rólam a fogszabályzót. Amúgy meg kitalálhatnál valami mást, mert hát ezen már csak te vagy fennakadva. Talán nincs szókincsed?

- De képzeld, hogy van! – mondta kicsit mérgesen. -  Amúgy a barátnődet, hogy hívják.

- Kérlek szépen ő Loréna McDonald. – mondta Vanda.

- McDonald? Te talán Donáld kacsa rokona vagy? – kérdezte röhögve.

Remek kezdődik elölről a történet. Kezdtem már örülni, hogy már nem fognak így csúfolni. Kár volt előre innom a medve bőrére.

- Hogy te egy mekkora kis… kis…

- Vanda hagyjad! Mit foglalkozol vele, nehogy már lealacsonyodj az ő szintjére. – fogtam magam és elmentem.

- Ezt majd még megkapod! – mondta Vanda.

- Jaj… csak győzzem kivárni. – és elkezdett röhögni a barátnőjével , olyan hangosan, hogy az egész suli meghallotta. Mondjuk szerintem inkább az a lány Seli- nek a pincsije, mint a barátnője.

- Loréna, Loréna! Várj már meg! Te hagyod hogy így beszéljen rólad? – kérdezte Vanda.

Megálltam és elment előttem egy srác. Nem tudtam, hogy ki, de úgy érzetem mintha már találkoztam volna vele. A szemébe néztem ő is az enyémbe. Ez csak egy pillanat volt, de ahhoz bőven elég volt, hogy teljesen megbabonázzon. Egyszerűen elvarázsolt a tekintetével. Fekete szeme volt, teljesen elvesztem a tekintetében. Ő már több mint 20 méterre volt tőlem de még mindig bámultam, mint borjú az új kapura. Még jó, hogy nem kezdtem utána csorgatni a nyálamat.

- Loréna! – ordított egy nagyot a fülembe Vanda.

- Áúú… ezt miért csináltad?

- Csak azért mert nagyon feltűnően nézted Don- t. – mondta nevetve Vanda.

- Don? Hát így hívják? – még mindig csak őt néztem, és láttam, hogy ő is engem néz. Teljesen elpirultam. Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. De ezt sajnos Seli is észre vette, ahogy Donnal szemezünk. Oda ment hozzá és elkezdett vele flörtölni, csak azért, hogy nekem fájdalmat okozzon ami sikerült is neki. De elbírtam rejteni ne hogy ezzel örömet szerezzek neki. Ahogy láttam nem ért el nála sok mindent, mert egyből bement Don.

- A legjobb pasit szúrtad ki te is! – mondta Vanda.

- M… miért? – kérdeztem.

- Azért, mert nem kavar nála fiatalabb csajokkal.

- Óó tényleg? – kérdeztem kicsit zavarodottan.

- Tényleg. De azért jó szemed van, mert ő a leghelyesebb srác az egész suliból. Minden lány csorgatja utána a nyálát, nem vagy egyedül. Tudod, hogy hányan bepróbálkoztak nála, de mind pofára esett. Még én is. – mondta kicsit elpirulva.

- Az összes lánynak nemet mondott? – kérdeztem megdöbbenve.

- Bizony. Néhányan azt beszélik róla, hogy buzi. De én ezt nem hiszem el róla, mert túlságosan is jó pasi, hogy az legyen. Na de most már mennyünk, mert nem soká becsöngetnek.

- Jó mennyünk.

Az első óránk matek lesz. Szuper.  45 perc azzal telt, hogy Don- ra gondoltam. Egyszerűen nem bírtam másra gondolni csak rá. Teljesen bevéste magát az agyamba. Így még egy srácra se gondoltam, mint rá. Látnom kellett újra, mert nem bírtam volna ki, hogy ne lássam. Kicsengettek. Ahogy sétáltunk a folyosón csak őt kerestem.

- Loréna! Hahó!

- Mi?

- Ennyire megbabonázott Don? Ez már túlzás kicsit nem gondolod? – kérdezte nevetve Vanda.

- Ööö… hát… izé nem tudom, és megint csak rajta járt az eszem. Annyira belemerültem a gondolkozásba, hogy nem is vettem észre az ajtót és neki mentem.

- Loréna vigyázz! – kiabált rám Vanda.

- Áúú! – kiabáltam fel a földön ülve és közben a fejemet fogtam.

- Jaj én annyira sajnálom, ugye nem verted be nagyon magad? – kérdezte Don.

- Meg se tudtam szólalni. Egy hang se akart kijönni a torkomon. Teljesen elvörösödtem, ahogy hozzám szólt. Körülbelül olyan vörös lehettem, mint egy paprika.

- Vanda belém rúgott egyet, hogy végre szólaljak meg. Én ránéztem ő meg csak mosolygott. Aztán pedig Donra néztem.

- Hát… a fejem nagyon fáj, szerintem lett is egy puklim. – mondtam kicsit nyögdécselve.

- Szerintem meg kéne nézzen  egy orvos is. – mondta Don.

- Ööö… nem… nem kell.

- De hogy is nem! Mi lesz ha elájulsz vagy valami komolyabb baj történik veled. – mondta Vanda.

- Igaza van Vandának, elviszlek az iskolaorvoshoz a biztonság kedvéért. – és nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen.

- Na mi lesz nem harapok. Talán félsz tőlem? – kérdezte mosolyogva. Az a mosoly úr isten! Teljesen kikészültem egyszerűen imádom.

- Nem félek, miért félnék? – és megfogtam a kezét. Ahogy megérintettem olyan érzés volt mintha egy kisebb áram rázás ért volna. Gyorsan elengedtem és felálltam egyedül. De hirtelen megszédültem és ő elkapott. A két kezét a derekamra tette, én meg a vállát fogtam meg. Egymás szemébe néztünk és megint azzal a… a mosolyával mosolygott rám. Pont ekkor jött ide Seli és meglátott minket.

- Itt meg mi folyik? – kérdezte ordibálva.

De senki se foglalkozott vele akár mennyire is toporzékolt, mintha ott se lett volna.

- Mehetünk? – kérdezte Don.

- Igen. – válaszoltam mosolyogva.

Az egyik kezével megfogta a kezemet a másikkal pedig a derekamat. Ahogy elindultunk hátra néztem és láttam, hogy mindenki minket néz. Láttam, ahogy Seli majd meg őrül a féltékenységtől, Vandát, ahogy majd meg szakad annyira nevet rajta. Így mentünk újra azt éreztem, mikor abba az idegenbe futottam bele péntek este. Mi van ha ő volt az és ő vitt haza. Rászántam, hogy bármennyi időbe is kerüljön de kiderítem, hogy ki volt az, és ezt még ma elkezdem.

- Szédülsz még? – kérdezte.

- Egy kicsit. – válaszoltam.

- Félsz tőlem?

- Én… ööö… nem fé… nem félek. Miért félnék? – nagy nehezen végre kimondtam. Még mindig nem bírtam rendesen beszélni. De nem tudom miért, talán azért, mert ennyire elvarázsolt. Vagy nem tudom, mert még ehhez hasonlót nem éreztem sohasem.

- Akkor miért nem nézel rám. A padló talán érdekesebb, mint én? – kérdezte nevetve.

- Nem tudom. – válaszoltam. Nem jutott semmi más eszembe. Mondta volna azt, hogy azért nem nézek rád, mert halálosan beléd estem és ha látlak akkor még gondolkodni se tudok igazán.

- Megjöttünk! Elengedett és már nyitotta volna ki az ajtót, mikor megkérdeztem.

- Nem tudod, hogy mennyi az idő?

- Miért érdekel? – kérdezte felháborodottan.

- Csak úgy. – válaszoltam de még mindig a földet bámultam.

- Bocsi, de nem tudom mert nincs nálam telefon. Elhagytam. – mondta egyre zaklatottabban.

- Hol hagytad el?

- Nekem most mennem kell. - Most már boldogulsz egyedül is. – és el is viharzott. Olyan gyorsan ment, hogy még a port is felverte maga után. Úgy tett mintha valami olyasmit tettem volna, amit nem szabad. Most már olyan 99%- ig biztos voltam benne, hogy aznap este belé futottam. Mert ha nem ő lett volna, akkor miért viselkedett volna így. Nagyon feszült lett, ahogy feltettem ezt a kérdést. De ha ő volt, akkor vajon miért volt pont ott ahol én és honnan tudta, hogy hol lakom mikor most találkoztunk először. Nagyon különös ez az egész.

- Na Loréna mi volt Donnal? Láttad volna Seli- t, majd meg ette a féltékenység.

- Nem volt semmi. Elkisért az orvoshoz aztán meg elment.

- Te meg hagytad elmenni? De bolond vagy.

- Miért? csak azért mert nem tartottam vissza?

- Pontosan. Egy olyan pasit hagyni elmenni! Te vagy az első lány, aki ilyen közel került hozzá. Ha én lettem volna a te helyedben akkor bármit megcsináltam volna, hogy ne mennyen el.

- Hello Donald kacsa! Hogy merészeltél Don közelébe menni? Ő az enyém csak az enyém!

- Akkor szerintem ezt vele is tudatni kéne, mert ahogy én láttam ő nem tud róla. Meg ha a tied akkor miért nem vagytok együtt minden percben. Hmm… ? Talán féltékeny vagy? Hogy engem meg érintett, téged meg nem?

- Én féltékeny? Ugyan már, és pont rád? Miket képzelsz? – próbálta letagadni, azt hogy irigy rám de nem sikerült neki.

- Ha ez nem igaz akkor mért vagy vörös? Talán meleged van? – kérdeztem. Nem tudott erre mit válaszolni és elrohant a barátnője pedig utána, mint ahogy a kutyák szokása hogy rohan a gazdi után.

- Csajszi! Ezt aztán jól elrendezted! Csapolj bele! Ezt magkapta. – mondta nevetve.

- Na igen! – mondtam nevetve. – Ehhez érteni kell.

- Jól beszélsz. Most egy ideig nyugtunk lesz tőle.

 

- Nem megyünk el együtt valahova? – kérdeztem Vandát.

- Bocsi, de nem érek rá mert fogorvoshoz kell mennem. De majd bepótoljuk máskor. Rendben?

- Rendben.

- Nem baj?

- Dehogy baj! – mondtam mosolyogva.

- Akkor jó. Na szia! – és megölelt.

- Szia.

Miközben sétáltam haza fele, azon gondolkodtam, hogy vajon ez tényleg Don telefonja. Mert ha nem akkor eléggé leégettem magam. Annyira bele merültem a gondolkodásba, hogy nem vettem észre a velem szembe jövő autót.

- Áááá…