2 héten át még fent voltunk a hegyekben, hogy minél jobban tudjak bánni az erőmmel és hogy kordában tudjam tartani. Nagyon nehéz és fárasztó volt a kiképzés. De nyíltan kijelenthetem, hogy meg lett a végeredménye. Úgy bele jöttem ebbe a dologba, mint kiskutya az ugatásba. Kezdett sötétedni, mert elég későn indultunk. Donnal mikor haza felé tartottunk egy nagy csattanást hallottunk. Valami a kocsink tetején van. Elkezdtem sikoltozni. Hírtelen lefékeztünk az autóval, az a valami pedig előre repült.
- Loréna, maradj itt!
A sokktól nem jött ki hang a torkomon, úgy hogy csak bólogattam. Don már indult volna felé, de nem láttuk sehol. Egyszerűen eltűnt. Donnak az arcán semmit se láttam, se félelmet, se ijedtséget, se semmit. Nem tudom, hogy hogy bírja így. Mondjuk már elég rég óta benne van ebben a „szakmában”. Úgy éreztem, mintha emelkednék, mert emelkedek.
Ááá… Don! Don! – a következő másodpercekben pedig már az erdő felé repültem. A kocsi egy hatalmas fának csapódott neki. Nem tudtam gondolkodni, olyan gyorsan történt minden, nem tudtam mit csinálni. A testem tele volt sebekkel, a fejemből ömlött a vér, azt hiszem, hogy a lábam és az egyik kezem eltört. Úgy látszik, hogy valami őrangyal van mellettem, mert egy ilyen balesetet, nem igazán szoktak túlélni. Kész csoda, hogy ennyivel túléltem. Megpróbáltam kimászni az autóból, mielőtt még kigyulladna. Don sajnos nem tud segíteni, mert most mással van elfoglalva, így hát egyedül maradtam. Nagyon nagy fájdalmaim voltak, de nem szabadott pont most feladnom. Mintha késsel szurkáltak volna. Kezdtem elveszteni az eszméletemet, de tovább kúsztam. Nagy nehezen ki másztam az autóból. Láttam, ahogy harcolnak. Dont a földre terítette és ahhoz készült, hogy kitekeri a nyakát. Nagyon megijedtem, hogy akár el is veszíthetem, ezért egy utolsó erőfeszítést vettem és egy tört gondoltam annak a vámpírnak a hátába. Nagyon gyorsan kellett cselekednem ezért ennél jobb ötletem nem támadt. De ez is meghozta a hatását, mert egyből kifeküdt. Don megmenekült. Abban viszont nem voltam biztos, hogy ezt én is túl fogom élni, mert a sebeim elég súlyosak.
- Don! – próbáltam szólítani, de a torkomból alig jött ki hang.
- Loréna, Loréna! – istenem mi történt veled. Iderohant és az ölébe fektetett.
- Sajnálom.
- Mégis mit?
Elkezdtem köhögni. A számból vért köpködtem, éreztem, hogy már csak perceim vannak hátra. Láttam Don szemében a féltést, hogy nem akar engem elveszíteni. A kezemmel még utoljára megérintettem az arcát.
- Szeretlek. Ha már nem leszek, kérlek ne szomorkodj miattam.
- Nem fogok szomorkodni, mert nem fogsz itt hagyni. Nem, ezt nem teheted velem. Benned meg találtam azt amit idáig még senkiben, és most meg itt akarsz hagyni? Amióta megismertelek, azóta tudom, hogy milyen valójában az élet.
A szeméből már potyogtak a könnyek. Most először láttam, hogy igazán kimutatja az érzéseit. Ez most nagyon jól esett, mert legalább, úgy fogok eltávozni a más világra, hogy láttam életem szerelmét sírni.
- Ne! Loréna, nem hagyhatsz itt? Hallod? Kelj fel!
Egyszerre a világ elsötétült.
Egy szobában ébredtem, ami tele volt orvosi gépekkel. Don mellettem aludt a kezemet szorítva. Teljesen olyan volt, mint ha ezt az egészet csak álmodtam volna. Talán azért, mert álom volt? Nem az nem lehet, mert akkor nem itt feküdnék. Úgy látszik, hogy túl éltem. Az én őrangyalom aztán nem mondhatja azt, hogy nincs munkája. Nagyon nagy fájdalmaim voltak, alig bírtam meglenni, egyszerűen elviselhetetlen. Don kezdett magához térni.
Ahogy rám nézett a szemébe könny gyűlt. A homlokomra egy csókot nyomott és erősen magához szorított.
- Végre, végre hogy felkeltél. Már kezdtem azt hinni, hogy örökre komában maradsz.
- Ko… komában?
- Másfél hónapja komában fekszel.
- Mi? De az hogy? Az nem lehet! – eléggé felzaklatott ez a hír.
- Nyugodj meg! Nem szabad felidegesítsd magad. Nem tesz jót az állapotodnak. Most inkább arra gondolj, hogy túl élted ezt az egészet.
- Jó. De a… a szüleimmel mi van?
- Őket Fred elintézte. Miattuk nem kell aggódj.
- Oké.
Egy orvos nyitott be a szobába.
- Felkelt? Ennek nagyon örülök. Kérem, most menjen ki, mert pár vizsgálatot el kell végeznünk rajta.
- Nem soká majd találkozunk. – megpuszilta az arcomat és kiment.
3 hét után végre elhagyhattam a korházat. Már mióta ezt vártam, mert sose szerettem a korházakat. Még a szó hallatán is rosszul vagyok. Annyira hiányoznak a szülei. Több mint 2 hónapja nem láttam őket. Még az a jó, hogy ők erről az egészről semmit se tudnak. Még az a bunkó tesóm is hiányzik, ha csak egy kicsit is. Végre élhettem tovább nem annyira unalmas életemet.
- Megjöttünk!
- Igen. De rég voltam itt. Olyan fura ez az egész.
- Majd meg szokod.
- Egyszer biztos, de mikor.
- figyelj csak! Szeretnék neked adni valamit.
- Mit? – kérdeztem kíváncsian.
- Nyisd ki!
- Ahh… hisz ez gyönyörű. De miért kaptam?
- Azért, mert ez a nyaklánc jelképezi a mi szerelmünket, és persze azért is, mert még az életemnél is jobban szeretlek.
Olyan aranyos volt. most már tudom, hogy mit szeretek ennyire benne. Az arcomon hatalmas mosoly kerekedett. Közelebb hajoltam hozzá és egy olyan csókot adtam neki, amilyet még nem. Volt benne szenvedély, mámor, féltés, aggódás.
- Miért vigyorogsz ennyire?
- Azért, mert szeretlek. Soha de soha nem akarlak elveszíteni, mert én abba belehalnék.
- Nem fogsz soha, amíg rajtam múlik. Most jut eszembe köszönöm.
- Mégis mit?
- Hogy meg mentetted az életemet.
- Ezt nem kell megköszönnöd. Hisz ez természetes volt, hogy megmentettelek. Szép is lett volna ha végig nézem a halálod, de végül is a túlvilágon lettünk volna, mert ha nem öl meg akkor a sérülésembe halok bele.
- Igen, de inkább ne is beszéljünk erről. Felejtsük el, és csak saját magunkkal foglalkozzunk. Hisz egy csomó bepótolni valónk van.
- Igaz. – majd magához rántott és újra megcsókolt.
- Jaj tényleg, felteszed a nyakláncot?
- Persze.
Elvettem a hajamat, hogy ne legyen az útjába, majd mikor feltette egy puszit adott a nyakamra. A kezem tiszta libabőr lett.
- Soha, de soha nem fogom le venni. De most már mennem kell.
- Igen. Majd később találkozunk.
Adtunk még egy búcsúcsókot majd elhajtott. Az ajtó előtt még vagy 5 percet álltam, nem volt merszem bemenni. Mikor már rászántam magam, valaki kinyitotta az ajtót. Marco volt az.
- Óóó… remek! Miért kellet már haza gyere, nem tudtál volna még maradni?
- Neked is szia.
- Heló. – és már el is viharzott. Mondjuk nagyon nem érdekelt.
Anya épp a konyhában tevékenykedett, apa pedig a focit nézte a tévében néhány barátjával.
- Sziasztok! – köszöntem mosolyogva.
- Drágám, végre, hogy megjöttél. Hiányoztál. Ez a pár hét több hónapnak tűnt.
Ha te tudnád a teljes igazságot.
- Ti is hiányoztatok nekem. Gyertek ide! öleljetek meg!
- Végre minden ugyan olyan lesz, mint eddig. – mondat apu.
- Igen, végre.
- Éés, mi lesz a kaja? Farkas éhes vagyok. – mondtam nevetve.
- Ez hiányzott ebből a házból. – mondta anya mosolyogva. – krumpli paprikás lesz.
- Az jó. Akkor én felmegyek a szobámba és kipakolom a cuccomat.
- Jól van kicsim. Majd szólok ha kész lesz az ebéd.
Hiányzott már a szobám. Régen jártam itt. Kinyitottam az ablakot, hogy jöjjön be friss levegő. Elég rég lehetett már szellőztetve. A ruháimat kipakoltam a bőröndből, amit Don hozott nekem. Ahogy befejeztem ledőltem egy kicsit aludni, mert elég fáradt voltam.
