2011. április 4., hétfő

9. Fejezet


2 héten át még fent voltunk a hegyekben, hogy minél jobban tudjak bánni az erőmmel és hogy kordában tudjam tartani. Nagyon nehéz és fárasztó volt a kiképzés. De nyíltan kijelenthetem, hogy meg lett a végeredménye. Úgy bele jöttem ebbe a dologba, mint kiskutya az ugatásba. Kezdett sötétedni, mert elég későn indultunk. Donnal mikor haza felé tartottunk egy nagy csattanást hallottunk. Valami a kocsink tetején van. Elkezdtem sikoltozni. Hírtelen lefékeztünk az autóval, az a valami pedig előre repült.
- Loréna, maradj itt!
A sokktól nem jött ki hang a torkomon, úgy hogy csak bólogattam. Don már indult volna felé, de nem láttuk sehol. Egyszerűen eltűnt. Donnak az arcán semmit se láttam, se félelmet, se ijedtséget, se semmit. Nem tudom, hogy hogy bírja így. Mondjuk már elég rég óta benne van ebben a „szakmában”. Úgy éreztem, mintha emelkednék, mert emelkedek.
Ááá… Don! Don! – a következő másodpercekben pedig már az erdő felé repültem. A kocsi egy hatalmas fának csapódott neki. Nem tudtam gondolkodni, olyan gyorsan történt minden, nem tudtam mit csinálni. A testem tele volt sebekkel, a fejemből ömlött a vér, azt hiszem, hogy a lábam és az egyik kezem eltört. Úgy látszik, hogy valami őrangyal van mellettem, mert egy ilyen balesetet, nem igazán szoktak túlélni. Kész csoda, hogy ennyivel túléltem. Megpróbáltam kimászni az autóból, mielőtt még kigyulladna. Don sajnos nem tud segíteni, mert most mással van elfoglalva, így hát egyedül maradtam. Nagyon nagy fájdalmaim voltak, de nem szabadott pont most feladnom. Mintha késsel szurkáltak volna. Kezdtem elveszteni az eszméletemet, de tovább kúsztam. Nagy nehezen ki másztam az autóból. Láttam, ahogy harcolnak. Dont a földre terítette és ahhoz készült, hogy kitekeri a nyakát. Nagyon megijedtem, hogy akár el is veszíthetem, ezért egy utolsó erőfeszítést vettem és egy tört gondoltam annak a vámpírnak a hátába. Nagyon gyorsan kellett cselekednem ezért ennél jobb ötletem nem támadt. De ez is meghozta a hatását, mert egyből kifeküdt. Don megmenekült. Abban viszont nem voltam biztos, hogy ezt én is túl fogom élni, mert a sebeim elég súlyosak.
- Don! – próbáltam szólítani, de a torkomból alig jött ki hang.
- Loréna, Loréna! – istenem mi történt veled. Iderohant és az ölébe fektetett.
- Sajnálom.
- Mégis mit?
Elkezdtem köhögni. A számból vért köpködtem, éreztem, hogy már csak perceim vannak hátra. Láttam Don szemében a féltést, hogy nem akar engem elveszíteni. A kezemmel még utoljára megérintettem az arcát.
- Szeretlek. Ha már nem leszek, kérlek ne szomorkodj miattam.
- Nem fogok szomorkodni, mert nem fogsz itt hagyni. Nem, ezt nem teheted velem. Benned meg találtam azt amit idáig még senkiben, és most meg itt akarsz hagyni? Amióta megismertelek, azóta tudom, hogy milyen valójában az élet.
A szeméből már potyogtak a könnyek. Most először láttam, hogy igazán kimutatja az érzéseit. Ez most nagyon jól esett, mert legalább, úgy fogok eltávozni a más világra, hogy láttam életem szerelmét sírni.
- Ne! Loréna, nem hagyhatsz itt? Hallod? Kelj fel!
Egyszerre a világ elsötétült.

Egy szobában ébredtem, ami tele volt orvosi gépekkel. Don mellettem aludt a kezemet szorítva. Teljesen olyan volt, mint ha ezt az egészet csak álmodtam volna. Talán azért, mert álom volt? Nem az nem lehet, mert akkor nem itt feküdnék. Úgy látszik, hogy túl éltem. Az én őrangyalom aztán nem mondhatja azt, hogy nincs munkája. Nagyon nagy fájdalmaim voltak, alig bírtam meglenni, egyszerűen elviselhetetlen. Don kezdett magához térni.
Ahogy rám nézett a szemébe könny gyűlt. A homlokomra egy csókot nyomott és erősen magához szorított.
- Végre, végre hogy felkeltél. Már kezdtem azt hinni, hogy örökre komában maradsz.
- Ko… komában?
- Másfél hónapja komában fekszel.
- Mi? De az hogy? Az nem lehet! – eléggé felzaklatott ez a hír.
- Nyugodj meg! Nem szabad felidegesítsd magad. Nem tesz jót az állapotodnak. Most inkább arra gondolj, hogy túl élted ezt az egészet.
- Jó. De a… a szüleimmel mi van?
- Őket Fred elintézte. Miattuk nem kell aggódj.
- Oké.
Egy orvos nyitott be a szobába.
- Felkelt? Ennek nagyon örülök. Kérem, most menjen ki, mert pár vizsgálatot el kell végeznünk rajta.
- Nem soká majd találkozunk. – megpuszilta az arcomat és kiment.

3 hét után végre elhagyhattam a korházat. Már mióta ezt vártam, mert sose szerettem a korházakat. Még a szó hallatán is rosszul vagyok. Annyira hiányoznak a szülei. Több mint 2 hónapja nem láttam őket. Még az a jó, hogy ők erről az egészről semmit se tudnak. Még az a bunkó tesóm is hiányzik, ha csak egy kicsit is. Végre élhettem tovább nem annyira unalmas életemet.
- Megjöttünk!
- Igen. De rég voltam itt. Olyan fura ez az egész.
- Majd meg szokod.
- Egyszer biztos, de mikor.
- figyelj csak! Szeretnék neked adni valamit.
- Mit? – kérdeztem kíváncsian.
- Nyisd ki!
- Ahh… hisz ez gyönyörű. De miért kaptam?
- Azért, mert ez a nyaklánc jelképezi a mi szerelmünket, és persze azért is, mert még az életemnél is jobban szeretlek.
Olyan aranyos volt. most már tudom, hogy mit szeretek ennyire benne. Az arcomon hatalmas mosoly kerekedett. Közelebb hajoltam hozzá és egy olyan csókot adtam neki, amilyet még nem. Volt benne szenvedély, mámor, féltés, aggódás.
- Miért vigyorogsz ennyire?
- Azért, mert szeretlek. Soha de soha nem akarlak elveszíteni, mert én abba belehalnék.
- Nem fogsz soha, amíg rajtam múlik. Most jut eszembe köszönöm.
- Mégis mit?
- Hogy meg mentetted az életemet.
- Ezt nem kell megköszönnöd. Hisz ez természetes volt, hogy megmentettelek. Szép is lett volna ha végig nézem a halálod, de végül is a túlvilágon lettünk volna, mert ha nem öl meg akkor a sérülésembe halok bele.
- Igen, de inkább ne is beszéljünk erről. Felejtsük el, és csak saját magunkkal foglalkozzunk. Hisz egy csomó bepótolni valónk van.
- Igaz. – majd magához rántott és újra megcsókolt.
- Jaj tényleg, felteszed a nyakláncot?
- Persze.
Elvettem a hajamat, hogy ne legyen az útjába, majd mikor feltette egy puszit adott a nyakamra. A kezem tiszta libabőr lett.
- Soha, de soha nem fogom le venni. De most már mennem kell.
- Igen. Majd később találkozunk.
Adtunk még egy búcsúcsókot majd elhajtott. Az ajtó előtt még vagy 5 percet álltam, nem volt merszem bemenni. Mikor már rászántam magam, valaki kinyitotta az ajtót. Marco volt az.
- Óóó… remek! Miért kellet már haza gyere, nem tudtál volna még maradni?
- Neked is szia.
- Heló. – és már el is viharzott. Mondjuk nagyon nem érdekelt.
Anya épp a konyhában tevékenykedett, apa pedig a focit nézte a tévében néhány barátjával.
- Sziasztok! – köszöntem mosolyogva.
- Drágám, végre, hogy megjöttél. Hiányoztál. Ez a pár hét több hónapnak tűnt.
Ha te tudnád a teljes igazságot.
- Ti is hiányoztatok nekem. Gyertek ide! öleljetek meg!
- Végre minden ugyan olyan lesz, mint eddig. – mondat apu.
- Igen, végre.
- Éés, mi lesz a kaja? Farkas éhes vagyok. – mondtam nevetve.
- Ez hiányzott ebből a házból. – mondta anya mosolyogva. – krumpli paprikás lesz.
- Az jó. Akkor én felmegyek a szobámba és kipakolom a cuccomat.
- Jól van kicsim. Majd szólok ha kész lesz az ebéd.

Hiányzott már a szobám. Régen jártam itt. Kinyitottam az ablakot, hogy jöjjön be friss levegő. Elég rég lehetett már szellőztetve. A ruháimat kipakoltam a bőröndből, amit Don hozott nekem. Ahogy befejeztem ledőltem egy kicsit aludni, mert elég fáradt voltam.

2011. április 2., szombat

8. Fejezet


Gyorsan felültem. Nagyon megijedtem. Ki kopoghat hajnalok hajnalán. Főleg, hogy fönt vagyunk a hegyekben. Don felvette a nadrágját én meg a takarót az orromig húztam, csak a szemem látszott ki. Én már remegtem, mint egy kocsonya. Don meg csak úgy lazán oda ment az ajtóhoz és kinyitotta. Nahát amikor megláttam mindenre/mindenkire gondoltam csak rá nem.
- Fred, te meg mit keresel itt? – kérdezte még álmos fejjel a szerelmem.
- Gondoltam rátok nézek, hogy hogy vagytok. De ahogy elnézem, még a jobbnál is jobban vagytok. – mondta kacagva. Ez olyan kínos volt, a fejem egyből elvörösödött.
- Na jól van, tűnj el innen, de nagyon gyorsan. – és ahogy ezt kimondta rácsapta az ajtót és vissza bújt mellém. Én csak nevettem, Don emiatt elég dühös lett. Fred meg próbált bocsánatot kérni, de nem is figyeltünk rá.
- Bocsi, hogy pont most zavartalak meg titeket. De honnan tudhattam volna, hogy ti mivel töltitek az időt. Amúgy meg most mi bajod ez nem szégyen. Természete dolog. Mindig ez szokott történi, hogyha két ember szeretni egymást. Ezzel lehet a legjobban kifejezni a szeretetünket.
- Most már tényleg fejezd be. Ne akard megvárni míg kimegyek. Mert abban köszönet aztán nem lesz amit tenni fogok veled. – Don már nagyon ideges volt, meg hát zavarban is volt. Mondjuk én is. Elkezdtem simogatni a hátát hát ha egy kicsit megnyugtatom.
- Jól van akkor megyek ha nem láttok szívesen, de legközelebb szóljatok előre ha valami ilyesmit fogtok csinálni.
- Don!
- Mit akarsz?
- Nem értem, hogy miért vagy ennyire kibukva, mikor már semmi olyasmit nem csináltatok. Na de mindegy most már megyek. Jók legyetek.

Reggel elég korán keltett Don. Minél hamarabb el akarta kezdeni a „ki képzést” de nem tudom, hogy minek kell ennyire siettetni a dolgot. Mikor az időnk, mint a tenger. Nagy nehezen felültem. Láttam, hogy Don ki megy úgy, hogy én visszadőltem az ágyba és a takarót a fejemre húztam. 5 perc múlva a takarót lehúzta rólam és egy kancsó vizet öntött rám.
- Áááá… ez hideg!!! Miért csináltad ezt?
- Azért, hogy felkelj. Úgy látszik, hogy itt csak én veszem komolyan ezt a dolgot. Ennyi erővel már haza is mehetnénk. Ha majd eljutott a tudatodig, hogy most a te életed a tét akkor majd szólj. Lent leszek a tónál.
És ezzel ki is viharzott a szobából. Nagyon fájt, hogy így beszél velem, de csak jót akar nekem, azért viselkedik így. Én még túlságosan is gyerek vagyok hozzá képest, nem vagyok képes felfogni, hogy ez nem játék hanem ez itt a valóság. Ideje lenne végre felnőnöm. Akartam hagyni magunknak egy kis időt, úgy hogy egész délelőtt itt voltam a háznál, Don meg lent volt a tónál. Mikor már úgy éreztem, hogy mindent átgondoltam és hogy tisztában voltam azzal, hogy mi most miért is vagyunk itt, akkor fogtam magam és lesétáltam a tóhoz. Don a földön ült a lábát pedig a vízbe lógatta és azzal szórakoztatta magát, hogy kavicsokat dobál a tóba. Tőle mikor már olyan 5 méterre voltam, megint az a fájdalom nyílalt a fejembe. Egyből a földre estem. Megint, mint a múltkor elkezdtem sikoltozni, az egész hegység tőlem vízhangzott. Don egyből hozzám rohant. Felemelt és egy fa alá vitt. Ott lerakott és erősen magához szorított. Még mindig a fájdalomtól ordibáltam a kezemmel már a füvet téptem. Kezdtem megnyugodni, a fejfájásom is tűrhető volt. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire is szeretem Dont. Annyira közel éreztem magamhoz, mint még soha. Pedig hát a tegnap este történtek után ez alig hihető. A szívem is normálisan vert és a levegő után se kapkodtam már annyira.
- Don! Sajnálom. Tudom, hogy nagyom hülyén viselkedtem és…
- Csütt, csütt, csütt… Most inkább ne beszélj csak pihenj. – és egy puszit nyomott a homlokomra. Becsuktam a szemem és egyszer csak elaludtam.

Késő délután lehetett mikor felkeltem, a nap már nem égetett annyira, olyan jó érzés volt, ahogy a szél belekapott a hajamba. Körbenéztem, én ott feküdtem ahol elaludtam. Dont nem láttam sehol. Így hát felkeltem és elsétáltam a tóhoz és ott leültem. Az úszkáló halakat bámultam, mikor hozzá értek a vállamhoz.
- Jobban vagy?
- Most már igen. – válaszoltam mosolyogva. – ugye nem haragszol?
Leguggolt mellém, az arcomra tette a kezét.
- Rád sose tudnék haragudni. – és megcsókolt.
Ahogy a szánk eltávolodott egymástól, gyorsan felpattantam. – Akkor, kezdhetjük?
- Ööö… most rögtön?
- Aha. Minél előbb annál jobb.
- Ahogy akarod.

- Mit kell csináljak?
- Először is helyezd magad kényelembe. Gondolj valami olyan dologra amitől megnyugszól. Eddig meg van?
- Aha.
- És mire gondolsz?
- Hát rád. – mondtam vigyorogva.
- Jól van akkor folytatom. – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – most pedig gondolj valamilyen kisseb dologra ami ártalmatlan. Mondjuk egy ceruzára.
- Meg van?
- Igen.
- Jó akkor most csak arra koncentrálj. Zárj ki mindent az elmédből. Most csak te és az a ceruza vagytok. Ne foglalkozz semmi mással. Képzeld a ceruzát a kezedbe.
- Nem megy.
- Koncentrálj erősebben! Képzeld azt, hogy csak te és a ceruza vagytok.
Éreztem valamit a kezemben. Kinyitottam a szemem és megláttam egy kék színű ceruzát a kezemben. Felálltam és Don nyakába ugrottam. Nagyon boldog voltam, mert az első lépés sikerült, hogy megtanuljam használni az erőmet.
- Sikerült, sikerült! – kiabáltam egyre hangosabban.
- Ügyes vagy tudtam, hogy sikerülni fog.

2011. március 30., szerda

7. Fejezet


 Sziasztok! Tudom, hogy kicsit késve, de meghoztam a 7. fejezetet. kicsit rövidebb lett, mint a többi de szerintem jó lett. Eddig azért nem írtam, mert nem volt ichletem. Meg hát azért is, mert szerintem nincs semmi értelme, hogy írjam, mert alig olvassátok. Na de mindegy. Jó olvasást! ;)

- Nos, szerelmem indulhatunk? – kérdezte kíváncsian Don és megfogta a kezem.
- Hát… igazából nem tudom. Kicsit tartok ettől az egésztől, még mindig nem tudtam hozzá szokni ehhez a gondolathoz, hogy erőm van, akkor te vámpír vagy meg…
- Már mondtam, hogy nem kell féljél. Melletted leszek bármi is történjen. Hidd el a szerelmünk mindent letud győzni, főleg a mienk.
- Igen igazad van. – Dont magamhoz húztam és egy édes csókot nyomtam a szájára, hogy egy kicsit megnyugtassam magam, ami hát…sikerült is.

Elég korán indultunk úgy, hogy az egész utat átaludtam. Mikor felkeltem egy faházban ébredtem. Elég régiesen volt berendezve, de meghitt volt. Az egészben a kandalló tetszett. Felálltam a kanapéról és kimentem az ajtón. A ház egy hegy közelében volt. A tájtól elállt a lélegzetem. Leléptem a fűre, olyan volt mintha felhőkön lépkedtem volna. A szél játszadozott a hajammal, hallgattam a madarak csiripelését. A hegyi levegő olyan… olyan tiszta volt. Hírtelen két hideg kezet éreztem meg a derekamon.
- Végre felkeltél. – és megpuszilta a nyakamat.
Csak bólogattam. Megfordultam a kezemet a nyaka köré fontam, és az ajkunk összeért.
- Holnap nehéz nap elé nézünk, úgy hogy ma ki kell pihenjed magad.
- Miért, mi lesz holnap? – kérdeztem kíváncsian.
- Na szerinted mi lesz? Az lesz amiért ide jöttünk, hogy megtanuld irányítani az erődet.
- Ja, tényleg, bocsi. De ha a közelemben vagy akkor nem tudok másra gondolni csak is rád. – mondtam vigyorogva.
- Akkor jobb lenne ha nem lennék a közeledben.
- Dehogy is, miket beszélsz. Úgy csak rosszabb lenne. Belőled nyerem az erőt, úgy hogy kötelező a közeledben lennem, különben végem lenne.
- Hát…akkor tényleg jobb ha melletted maradok. – és megcsókolt

Este lehetett olyan 10 körül. Nem tudtam pontosan megállapítani, mert itt nem volt semmi féle technológia, és még a telefonomat is elkobozta. Csak tudnám, hogy miért. De nem is baj, mert így minden sokkal romantikusabb volt. Itt ültem a kandalló mellett, Don éppen a konyhában tevékenykedett. Kellemes meleg volt, a tűz ropogott. Már csak a kicsim hiányzik innen mellőlem. Egyszerűen minden tökéletes. Nagyon örülök, hogy csak ketten vagyunk itt egyedül, így minden sokkal jobb.
- Már hozom is a vacsorát.
- Végre már nagyon éhes vagyok. Még téged is képes lennék felfalni. – mondta nevetve.
- Igen?
- Igen.
Leült mellém, egy poharat nyomott a kezembe és megtöltötte pezsgővel.
- Koccintsunk kettőnkre.
- Kettőnkre. – még csak egy kortyot ittam a pohárból, de Don kikapta a kezemből. – Héj…most miért csináltad ezt? Még akartam volna inni belőle.
- De én meg téged akarlak.
- Igazán? Nos, ha engem akarsz akkor ki is kell érdemelj.
- Nem mondod? Az nem volt elég amit eddig tettem érted?
- De, talán. – közben a kezemet ide oda húzgáltam a földön. A kezét a lábamra tette és szép lassan elkezdett felfele haladni. Az arcomon megállt, a nyakamat elkezdte csókolgatni végül az ajka az ajkamra ért. Kicsit eltávolodott, hogy a pólómat levehesse rólam, én is levettem róla. Utána megkövetkezett a többi szép sorjában. Óvatosan hátra dőltünk. A szívem egyre gyorsabban vert, alig kaptam levegőt annyira belemerültünk a csókolózásba. Donnak a szíve is egyre nagyobbakat vert. A mennyországban éreztem magam. Innentől kezdve pedig a fantáziátokra bízom, mindenki úgy képzeli el ahogy akarja. XxD
Pár óra múlva hangos kopogásra keltünk.

2011. március 6., vasárnap

6. Fejezet


- Loréna, Loréna! Istenem! Kincsem mi történt veled?
- Carmen menj arrébb! A kanapéra rakom.
- Jó rendben. Jaj édesem.
- Bill hívd fel az orvost!
- Ajjj… a fejem. Mi történt? Ho… hol vagyok? – kérdeztem nyögdécselve.
- Kicsim nem is tudod, hogy mi történt veled? – kérdezte Bill.
- Nem, nem tudom.
- Biztos leestél a lépcsőn, mert ott feküdtél.
- Biztos. Kinézem magamból. – próbáltam felülni, de nem bírtam. Fájt minden porcikám.
- Ne, ne ülj fel! Te csak feküdjél! Hozok jeget a fejedre. – mondta anya. – Bill felhívtad az orvost?
- Kérlek, ne hívjátok fel! Nincs semmi szükség rá. Jól vagyok nincs semmi bajom.
- De…
- Kérlek.
- Na jó rendben, nem hívom fel.
- Köszönöm.
Mi történhetett? Ilyen béna voltam, hogy leestem a lépcsőn? Aj egyszerűen nem tudom, hiába töröm a fejem.
- Itt is van a jég.
- Chháá… óvatosabban, ez fáj.
- Bocsi kicsim, de még mindig az ijedtség hatása alatt vagyok. Nagyon megrémültünk mikor megláttunk a földön eszméletlenül.
- Na igen. Elhiszem.
- De Marco hol van? – kérdezte anya.
- Nem tudom.
- Egy perc és kiderítem. – mondta apa. És elindult Marco szobájába.
Anya csak ült mellettem némán és birizgálta a hajamat. Nagyon jól esett, hogy így törődik velem és hogy ennyire aggódik értem. Én csak néztem és mosolyogtam.
- Mi olyan vicces? Van valami az arcomon? – kérdezte és megtapogatta az arcát.
- Nincs semmi az arcodon.
- Akkor?
- Szeretlek.
- Én is. Mindig is egy ilyen gyerekre vágytam egész életemben, mint te és most itt vagy.
- És Marco?
- Úgy értem lány gyerekre. – mondta vigyorogva.
- Ja értem.
- Meg is van az eltűnt láncszem. – mondta Bill.
- Nem láttad, hogy mi történt Lorénával? – kérdezte anya.
- Nem láttam. Miért mi történt vele? – kérdezte közben mind végig a szemembe nézett.
Láttam az arcán, hogy biztos tudja, hogy mi történt velem. Biztos ő csinált velem valamit, mert nagyon furcsán néz rám.
- Leesett a lépcsőn.
- De még is, hogy történt ez?
- Mi is azért kérdeztünk, hogy kiderítsük. – mondta Bill.
- Nem tudok semmit. Fent voltam a szobámban amióta csak itthon vagyok.
- Jól van akkor mehetsz.
- Elmehetek az egyik haveromhoz?
- Persze, menj nyugodtan.
- Oké akkor majd jövök. És Loréna jobbulást. – és már ki is ment az ajtón.


/másnap reggel/
- Kicsim biztos akarsz menni suliba? Mért nem maradsz még itthon? – kérdezte anya.
- Nem szeretnék hiányozni a suliból. Amúgy meg jól vagyok, kutya bajom. – mondtam nevetve.
- Hát nem tudom szerintem maradhatnál itthon, de te tudod. Ha rosszul vagy akkor egyből gyere haza!
- Jó csak ne aggodalmaskodj! Árt a szépségednek.
- Jaj te! Gyere adj egy puszit.
- Szia.
- Szia csillagom.

- Szia Vanda.
- Szia Loréna. Hogy vagy?
- Jól. És te?
- Hát én fáradt vagyok. Mit meg nem adnék egy ágyért! – mondta nevetve.
- Bolond vagy!
- Ennyi.
Szokásomhoz híven Dont kerestem. El kéne felejtsem, de egyszerűen nem megy. Úgy látszik, hogy jobban meg kéne bántson, hogy elfelejtsem. Istenem mi tetszik ennyire benne? A hangja, szeme, személyisége vagy minden? Számomra ő a tökéletes pasi. De jobb lenne ha lemondanék róla, mert már semmi esélyem nála. Jól elszúrtam mindent.
- Loréna! – szólt valaki a hátam mögött. Nagyon ismerős a hangja. Talán … talán Don az? Megfordultam és megláttam őt. A szívemben boldogságot érzetem de egyúttal fájdalmat is.
- Jobban teszed ha békén hagyod! – mondta Vanda.
- Beszélhetnénk? Négyszemközt a lehet.
- Nem lehet.
- Vanda kérlek.
- Na jó de ha baj van csak szólj és én majd elintézem neked.
- Nem lesz rá szükség, de azért köszi.
- Hallgatlak!
- Szóval én… én csak szeretnék tőled… ööö…
- Mit szeretné?
- Bocsánatot kérni.
- Nem hallottam, mit mondtál? Megismételnéd kicsit hangosabban?
- Te most szórakozol velem?
- Eszem ágában sincs.
- Szeretnék bocsánatot kérni, mert nagyon bunkó voltam veled. Pedig te ennél sokkal jobbat érdemelsz. Tudom, hogy én nem vagyok az a tökéletes, jó kis fiú. De szeretnék én lenni az a jobb. Mert sze… szeretlek. Megőrülök érted. Elbűvöltél engem. Egyszerűen akarlak téged. Tudod, te vagy az első lány akinek így kiöntöttem a szívemet. De nehogy elmond senkinek, mert különben tönkre teszed a hírnevemet.
- Rendben nem mondom el, egy feltétellel:
- Mi lenne az.
- Csókolj meg!
- Mi?
- Itt és most!
- Itt nem. Nem tudnál várni délutánig?
- Talán. Akkor legalább adj egy puszit.
- Mennem kell. Iskola után majd találkozunk. Szia!
- Na mit mondott? – kérdezte Vanda kíváncsian.
- Délután elvisz valahova. – mondta nevetve.
- Ááá… gratulálok. Végül csak sikerült.
- Igen.


- Szia Don.
- Szia. Mehetünk?
- Igen, de hova viszel? – kérdeztem kíváncsian.
- Az legyen meglepetés. Szállj be!
Ahogy ültünk a kocsiban rám se hederített. Néha nem tudom eldönteni, hogy most csak szórakozik velem, vagy tényleg akar tőlem valamit. Ettől egyszer meg fogok őrülni. De ez az egyik dolog ami tetszik benne.
- Sok barátnőd volt már?
- Legyen annyi elég, hogy volt már
- Mért nem adsz sose konkrét választ? Annyira tudsz ilyenkor idegesíteni, mikor ilyen hideg vagy.
- Ez már nem az én bajom. – mondta Don vigyorogva.
- Megjöttünk!
- Egy erdő?
- Igen. Gyere!
- Oda be?
- Igen, mert?
- Hát mi van ha egy farkas vagy egy medve vagy valami ránk támad.
- Nem kell félned amíg én a közeledben vagyok. – mondta Don.
Megfogta a kezemet és elindultunk.
- Mikor érünk oda?
- Már itt is vagyunk.
- Ahh… hisz… hisz ez gyönyörű. Olyan romantikus. Nem néztem volna ki belőled.
- Ezt bóknak vegyem? – kérdezte Don.
- Igen. – és megöleltem.
- Hát ezt miért kaptam?
- Azért, mert szeretlek kis butus. – mondtam vigyorogva.
Ez az életemben a legjobb nap, örökké emlékezni fogok rá. Ilyet még senkitől se kaptam. Az erdő közepén egy folyónál és a sötétséget gyertyák világítják be. A madarak gyönyörűen szólnak.  Minden tökéletes. Don egyre erősebben szorított magához. Az illata olyan finom.
- Éhes vagy?
- Egy kicsit.
- Gyere üljünk le.
- Tartsd a poharakat!
- Pezsgőt is hoztál?
- Persze. Egy romantikus vacsora nem ér semmit se pezsgő nélkül. – mondta mosolyogva.
- Kettőnkre. – mondtam. Pezsgőt még sose ittam, mi van ha kiköpöm, mert nem ízlik majd.
- Szerelmünkre és arra, hogy örökre együtt fogunk maradni.
Ahogy ezt kimondta egyből bekönnyeztem. Régen mindig arról álmodoztam, hogy mikor talál rám a szőke herceg fehér lovon. Hát most végre teljesült. Habár nem egészen úgy ahogy akartam, mert ő inkább fekete herceg fekete lovon. De jobb, hogy így alakult, mert így legalább nem fogok mellette unatkozni.
- Finom ez a pezsgő.
- Teljesen úgy csinálsz mint ha nem is ittál volna. – mondta Don nevetve.
- Azért, mert még nem is ittam. – mondtam kicsit szégyenkezve.
- Na ez szép! Én foglak a végén minden rosszba belevinni.
- Az lehet.
Don teljesen zavarba hozott. Egyre jobban csak nézett, egy percre se vette le rólam a szemét. Kivette a poharat a kezemből és letette a földre. Közelebb jött hozzám, az egyik kezével megfogta a tarkómat, a másik kezével pedig az arcomat simogatta. A szívem majd kiugrott a helyéről. Egyre nagyobbakat nyeltem. Én átkaroltam a nyakát. Az arcunk percről - perce közeledett egymáshoz. Don mélyen a szemembe nézett aztán a tekintete a számra került. Nagyon izgultam, mert mi van ha béna leszek, vagy megharapom véletlenül. A szája mikor már majdnem az ajkamhoz ért, bele nyílalt a fájdalom a fejembe. Úgy fájt mint még sose, úgy éreztem, hogy bele halok a fájdalomba, és a földre estem.
- Ááá… iszonyúan fáj! – ordibáltam egyre hangosabban.
- Mi a baj?
- A fejem szét megy. Ááááá… ezt nem bírom ki. – elkezdtem sírni.
- Elkezdődött.
- Don hiába beszélt hozzám, mert egy szót se hallottam, mint ha a fejemben doboltak volna. Felemelt és berakott a kocsijába.
- Segíts! Don segíts! Bele fogok pusztulni. Ááá… - az idő elteltével csak még hangosabban sikoltoztam és sírtam. A fájdalom egyre nagyobb lett. Teljesen felemésztette minden erőmet. Már ülni se tudtam.
- Nyugodj meg! Nem sokára nálam leszünk.

- Don hol voltál? Már mindenhol kerestelek. – mondta Fred. – Mi van Lorénával?
- Elkezdődött.
- Mi? Az nem lehet. Még nincs itt az ideje.
- Én is tudom. Gyorsan gyújts gyertyákat és keríts valahonnan kókuszolajt!
- Már is.
- Nem sokára jobb lesz, hidd el.
- Ááá… segíts már! Már a lábamon se tudtam megállni.
- Loréna! Térj magadhoz! Ne hogy elveszítsd itt nekem az eszméletedet.
Megütögette az arcomat, hogy térjek magamhoz. Minden tiszta homály volt, alig láttam. Kezdtem szédelegni is, forgott velem a föld.
- Itt van minden. – mondta Fred.
- Az ágyról pakolj le, hogy le tudjam fektetni.
- Maradj mellette, rögtön jövök. – mondta Don.
- Rendben.
Alig bírtam nyitva tartani a szememet. Egy hang belül azt mondta, hogy nyugodtan hunyjam le a szememet. Próbáltam ellen állni, de nem sikerült, erősebb volt nálam.
- Don siess már!
- Jövök.
A következő percben tiszta víz lettem, mert Don leöntött egy üveg jéghideg vízzel. Erre egyből felkeltem.
- Hol a kókuszolaj Fred?
- Itt van.
- Loréna, hallasz engem?
- Aha... Ááá… szétmegy a fejem! Segíts!
- Azon vagyok!
- Ezt most meg kell igyad.
És megitatott velem valamilyen löttyöt, az íze nagyon rossz volt egyből kiköptem.
- Tudom, hogy nem túl jó az íze, de próbáld meg nem kiköpni. – mondta Don.
Megpróbáltam azt tenni amit mondd és megittam az egészet. Sokkal jobban éreztem tőle magam, a fejfájásom is kezdett elmúlni. Már teljesen nyugodt voltam.
- Most pedig aludj szépen. – mondta Don és megpuszilta a számat.
Lecsuktam a szemem és pármásodperc múlva el is aludtam.
- Don még jobban kell rá vigyáznunk, mint eddig. Mert nem volt időnk felkészíteni. Ha nem tudja irányítani a gondolatát még veszélybe is kerülhet vagy ami még rosszabb mások fognak miatta megsérülni. Ez nagyon nem jó.
- Tisztában vagyok vele. És kérlek szépen ne parázz ennyire, mert azzal nem segítesz.
- Bocs de nem tudok megnyugodni, még legalább 1 évig nem szabadott volna elkezdődjön. Mégis mit fogunk csinálni?
- Először is beszélj halkabban, mert a végén még felébred. Legalább 2 hétre el kéne vinni a hegyekbe, ott nyugodtan tudnék vele foglalkozni.
- Hogy fogod ezt elintézni?
- Nem én fogom ha nem te!
- Én?
- Persze, hogy te. Közülünk csak te tudsz hipnotizálni. Talán elfelejtetted?
- De hogy felejtettem.
- Oké akkor majd először beszélek Lorénával és majd utána elintézed az ismerőseit. Rendben?
- Oké. De én most megyek ha kellek csak hívj.
- Úgy lesz.

Reggel mikor felkeltem nem tudtam, hogy hol vagyok. Körbenéztem és fel álltam, de összeestem.
- Loréna! Még nem szabad felkelned! – kiabált rám Don.
- Jól van na. Nehogy leharapd a fejem. Inkább segíts fel. Köszönöm. De mégis hol vagyunk?
- Hát kérlek szépen a házamban vagyunk. – mondta mosolyogva.
- Mi? De…de mégis hogy kerültem ide, mit keresek én itt? Ugye nem csináltál velem semmit. – kérdeztem összezavarodva. Fogalmam se volt róla, hogy hogyan kerültem ide. elég ideges lettem, de azért mégis örültem, hogy itt vagyok Donnál.
- Nyugodj meg nem csináltam veled semmit. Hát ilyennek nézel? – kérdezte nevetve.
- Nem dehogy is csak egyszerűen nem tudom, hogy miért vagyok itt. Nem emlékszem.
Leült mellém az ágyra megfogta a kezem közben meg komoly képet vágott, mintha azt akarná közölni velem, hogy meghalt valakim.
- Próbálj meg nem kiakadni.
- Mondjad már! – mondtam egyre idegesebben.
- Jól van. Arra csak emlékszel, hogy az erdőben voltunk.
- Most, hogy mondod kezd valami beugrani.
- Na és mikor megakartalak csókolni elkezdett fájni a fejed.
- Igen, igen emlékszem. –
- Az azért volt mert… mert elkezdődött az erőd kifejlődése.
- Mi? Ööö… te meg miről beszélsz, milyen erő? – most már tényleg nem értettem semmit.
- Egy nagyon távoli rokonod vámpír és így…
- Vámpír te teljesen megőrültél? Vámpírok nem is léteznek.
- De igen is léteznek. Én is az vagyok.
- Nem, az… az nem lehet. Egyszerűen nem hiszem el.
- Jobb lenne ha elhinnéd, már 400 éves vagyok.
- De… de ez nem … nem lehetséges.
- Nyugodj le!
- Hogy várhatod el tőlem azt hogy nyugodjak meg mikor most tudtam meg, hogy vámpír vagy és…és hogy egy távoli rokonom vámpír és ezért lesz valamilyen erőm. Mégis mit vártál tőlem, hogy jól fogom fogadni ezt a hírt és nevetek rajta egy jót?
- Megértelek de jobban tennéd ha megnyugodnál. El kéne gyere velem a hegyekbe, hogy megtanítsalak arra, hogy hogyan irányíthatod az erődet.
- A-a felejtsd el. Én ebből a városból egy tapodtat sem mozdulok.
- El kell, hogy gyere, mert bajban vagy most az életedről van szó. Vámpírok akarnak téged, Loréna!
- Engem akarnak, hát erről beszélt.
- Mégis ki beszélt és miről?
- Semmi, de én nem megyek sehova. Nem érdekel, hogy engem akarnak. Ha kellek nekik, hát itt vagyok kapjanak csak el.
- Hogy beszélhetsz így? Csak úgy feladnád az életedet?
- Igen, nincs nekem senkim, jobb lenne ha meghalnék. Már arra gondoltam, hogy elfutok a világ elől, hogy soha többé ne lásson senki és, hogy én se lássak senkit. De Don megszólalt…
- És én, én talán egy senki vagyok? Hmm… nem veszed észre, hogy megőrülök érted, te vagy a mindenem.
A kezét az arcomra rakta és… és végre megtörtént. Elcsattant közöttünk az első csók. Mondjuk nem ilyen körülmények közt képzeltem el, de legalább megtörtént. Nem is tudom, hogy miért izgultam ennyire, nem is olyan vészes dolog. Mikor befejeztük csak néztünk egymás szemébe és csak mosolyogtam.
- Mi a baj? – kérdezte Don.
- Én még nem csókolóztam eddig. – mondtam lehajtott fejjel.
- Most miért szégyelled?
- Nem szégyellem csak na… érted.
- Ne aggódj értem. És milyen volt.
- Fincsi. – mondtam nevetve és megcsókoltam.
- Kezdesz bele jönni. – mondta vigyorogva Don.
- Hát gyakorlat teszi a mestert.
Nagyon élveztem. A csókunk telis tele van szenvedéllyel, mámorral. És ahogy csókol…
- Ugye meggondoltad magad?
- Nos… hát igen. De…de félek.
- Mégis mitől?
- Mindentől. Nekem ez így egyszerre sok, mégis hogy emésszem fel azt amit mondtál, meg azt, hogy egy vámpír pasival vagyok együtt.
- Azért vagyok itt. Mindenben segítek amiben csak tudok. De fel kell készülnöd, hogy az életed tele lesz veszéllyel.
- Amíg te itt vagy addig nincs mitől féljek.
- Vigyázok rád. Ha kell az életemet is feláldozom érted. – és megölelt.

2011. március 3., csütörtök

5. Fejezet


Ááá… egyre jobban csak sikoltoztam, a félelemtől teljesen leblokkoltam. De egyszer csak… egyszer csak azon vettem magamat észre, hogy a földön fekszek rajtam pedig Don van. A fejemet nagyon bevertem az esésnél, de ez most egy cseppet sem érdekelt. A szememet egy másodpercre se vettem le az övéről, és ő se rólam. Láttam, hogy alig kap levegőt a nagy izgalom miatt.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Ööö… azt hiszem. – megfogtam a fejemet és éreztem, hogy vérzik. – Aúú… te jó ég a fejem.
Don felállt és felemelt.
- Jobb lenne ha megnézne egy orvos is. Az autóm itt van a közelben beviszlek a kórházba, és semmilyen ellentmondást nem fogadok el.
Én csak bólogattam. Átkaroltam és megint csak bámultam. Ennyire közel még egy srácot sem éreztem magamhoz. Az illata valami csodás volt. Éreztem, hogy majd kiugrik a szíve a helyéről. De nem volt egyedül.
- Itt vagyunk! – mondta határozottan Don.
Letett, kinyitotta az ajtót és óvatosan besegített.
- Miért rohantál el olyan gyorsan a suliban? – kérdeztem kíváncsian.
Egy szót se ejtett ki a száján csak az utat figyelte. Olyan meredten ült a kormány előtt, mintha valami bűnt követett volna el és, hogy most amiatt aggódik, hogy le- e bukik vagy nem. Nem tudom miért viselkedik így velem, a délelőtt még tök kedves volt, most meg még csak rám se hederít.
- Nem is szólsz hozzám?
- Legközelebb oda figyelhetnél jobban, hogy mit csinálsz! Mert ha nem lettem volna, akkor talán már nem is lennél az élők sorában.
- Nehogy már az én hibám legyen! Amúgy te meg mit kerestél erre?
- A te hibád, mert ha figyelsz, akkor nem kellet volna megmentselek és most én se itt veszekednék veled! – mondta egyre nagyobb hangon. – Amúgy meg semmi közöd hozzá, hogy én mit csináltam legyen az az én dolgom.
- Állj meg! Ki akarok szállni!
- De hogy állok be kell vinni téged az orvoshoz!
- Állj meg! Vagy kiugrok! – mondtam egyre fenyegetőbb hangon.
- Azt próbáld meg!
- Meg is próbálom! – és kinyitottam az ajtót.
- Loréna! – kiabálta Don.
Majdnem kiestem de visszarántott. De az úton jött egy kamion, későn vettük észre.
- Ááá… Don! – kiabáltam.
Elvesztette az uralmát a kocsi felett. Letértünk az útról az erdőbe. Neki ütköztünk egy fának. Szerencsére nem lett semmilyen komolyabb bajunk. Csak az autónak. Don gyorsan kiszállt és megnézte, hogy mennyire ment tönkre. Én is kiszálltam.
- A fenébe! – káromkodott egyre hangosabban. Mondd, te teljesen megvesztél? Mégis mit képzeltél mikor kiakartál ugrani? Mi? Esküszöm, te totál őrült vagy.
- Én, én nem… nem akartam.
- Hát ezt mondd a kocsimnak! Te fogod helyre hozni a károkat! Megértetted?
Össze visszajárkált a fejét fogta. Nagyon ideges volt. Annyira megijedtem tőle. Hogy alig mertem megszólalni.
- Mégis, hogy! Nincs nekem pénzem.
Erre idejött hozzám, neki lökött az autónak a két kezével körbe zárt.
- Ide figyelj engem nem érdekel, hogy honnan kerítesz pénzt, de kifogod fizetni!
- Mert ha nem, akkor mi lesz?
- Jobb is ha nem tudod meg.
Iszonyatosan féltem tőle a szemeivel nagyon fenyegetően nézett, mint aki megakar ölni. Egyre jobban csak nézett már kezdtem azt hinni, hogy meg akar csókolni. A hasam teljesen görcsben volt. Egyre mélyebben vettem a levegőt. Az egyik kezét rá tette az arcomra a másikat a derekamra. Egyre közelebb hajolt hozzám. A torkomban már egy nagy gumó keletkezett. Láttam rajta is, hogy olyan ideges, mint én. A kezemet rátettem a szívére, egyre gyorsabban vert neki. Ahogy közelített még idegesebb lettem, mint eddig voltam. Nem tudtam, hogy mit csináljak, mert még nem csókolóztam. Össze voltam zavarodva. Ijedtemben elhajoltam az arcától. Erre ő elengedett és csak ennyit mondott:
- Gyere, hazakísérlek.
A kezét zsebre vágta a fejét lehajtotta és elindult. Én mögötte olyan két méterre mentem. Az úton egy szót sem váltottunk egymással. Nem tudom miért, de lelkifurdalásom volt, azt hiszem, kezdem megbánni, hogy elhajoltam akkor tőle. Miért féltem annyira? Miért nem tettem meg? Csak ezt kérdeztem magamtól. Mire hazaértem olyan hét körül lehetett. Don köszönés nélkül elindult, de én hirtelen megszólítottam.
- Don várj! – kiabáltam utána.
- Mi van? – kérdezte flegmán.
- Itt van a telefonod. – és a kezébe nyomtam. Zsebre vágta, hátat fordított nekem és elment köszönés nélkül. Én csak álltam ott és néztem, míg el nem tűnt. Fogtam magam és bementem.
- Sziasztok! Megjöttem.
- Szia kicsim. – köszönt anya. – Mit csináltál eddig?
- A barátaimmal voltam. – most már egyre könnyebben tudok hazudni, pedig igazán leszokhatnék erről.
- Milyen volt a suliban? – kérdezte anya.
- Jó volt. Apa hol van?
- Még dolgozik, majd csak kilenckor ér haza. Miért?
- Csak kérdem. – és felmentem a szobámba.
- Loréna! Hát haza értél? Mégis hol voltál? Ne próbál elhitetni, hogy Vandával voltál, mert nem hiszem el.
- Drága bátyó közlöm veled, hogy nem rád tartozik, én se szoktalak téged faggatni. Úgy, hogy te se tedd!
- Na? Hogy kinyílt a csipád! Eddig alig mertél visszaszólni, most meg jó, hogy nem harapod le a fejemet.
- Tudod az emberek változnak, ahogy telik az idő. – fogtam magam és bementem a szobámba.
Kicsit rosszul éreztem magam, hogy így beszéltem Marco- val, de ha ő is így viselkedik velem, akkor én is úgy fogok. Miután befejeztem a tanulást kimentem a teraszra és megint azon gondolkodtam, hogy ki volt ott akkor az árvaházban. Vajon ki? Nem nyughatok addig amíg ki nem derítem. Mondjuk a közmondás úgy tartja, hogy ki kíváncsi hamar megöregszik. De ha ez kell, hogy megtudjam akkor én simán bevállalom.
Ajjj… Don mért gondolok ennyit rád! Megőrülök, ha nem vagy a közelemben, már szinte kívánlak téged és érzem, hogy te is még ha nem is mutatod ki. Most mindent jól elszúrtam, hogy elhajoltam, mikor megakartál csókolni. Istenem, hogy lehettem ilyen… ilyen… hülye. Remélem, hogy szóba fog még állni velem, mert ha nem akkor nem tudom mit fogok csinálni.
- Kicsim gyere vacsizni! – szólt anya.
- Rögtön megyek. Mmm… milyen finom illatok szállingóznak. – mondtam vigyorogva.
- Ha az illata ennyire tetszik akkor mit mondasz ha már meg is kóstoltad. – mondta apa mosolyogva. – Az én gyönyörű feleségem a világ legjobb szakácsa. – és szájon puszilta Carment.
Ahogy így néztem őket elképzeltem Dont meg magamat. Hogy mi is ilyen boldogan fogunk élni lesznek gyermekeink. Jaj de jó lenne.
- Meséljetek, volt valami érdekes a suliban? – kérdezte anya.
- Az volt ami a többi napon is unalom, tanulás és unalom. – mondta Marco flegmán.
- Kaptam egy ötöst kémiából. – jelentettem ki büszkén.
- Ügyes vagy csak így tovább. – mondta Bill.
- Köszönöm.
- Mindjárt hányok. – mondta Marco és felment a szobájába.
- Neki már megint mi baja? – kérdezte anya.
- Biztos dobta a csaja, mert rájött, hogy mekkora egy trehány kis majom. – mondtam közben a borsóval játszottam a tányéromban. Egy falat se ment le a torkomon, mert az én éhségemet csak Don tudná csillapítani.
- Loréna most miért mondasz ilyeneket? – kérdezte Bill.
- Miért és Marco, hogy viselkedik velem? Rá bezzeg nem szoltok, mi? – kérdeztem kicsit felháborodva és én is felmentem a szobámba.
- Mikor fogják már elfogadni egymást? Mikor? – kérdezte Carmen.
- Nyugodj meg előbb utóbb biztos ők is belátják majd, hogy csak akkor lesz jó nekik ha elfogadják egymást. – mondta Bill.

Holnap egy új nap kezdődik és láthatom Dont. De várom, remélem, hogy ki tudok majd békülni vele. Becsuktam a szemem egyből őt láttam.
- Loréna kelj fel, Loréna!
- He mi? Ki az?
Kinyitottam a szemem és Sara volt előttem egy gyönyörű hófehér köpenyben. Nem hittem a szememnek.
- Sara, hogy… hogy kerülsz ide? nem meghaltál, vagy csak álmodok?
- Ez most mind lényegtelen. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.
- De mégis mire?
- Arra, hogy téged akarnak. Ne bízz meg senkiben és a barátaidat jól válogasd meg. Figyelj oda, hogy kivel vagy. Téged akarnak.
- Mégis miről beszélsz? Kik akarnak? – kérdeztem rémülten.
Sara!  - felkiáltottam, mikor felkeltem. Te jó ég. Ez… ez mégis mit jelent? Kik akarnak engem? Nem értek semmit, olyan különös dolgok történnek mostanában velem. És ez azóta van amióta leégett az árvaház. Lehet… lehet, hogy az gyújtotta fel akiről Sara beszélt? Aj még a fejem is belefájdult. Egyre jobban kezdenek megijeszteni ezek a dolgok. Istenem miket beszélek biztos ez csak egy rossz álom volt. Most már tényleg kezdek megőrülni. Visszafeküdtem az ágyba a párnát magamhoz szorítottam és megpróbáltam visszaaludni.

/reggel van/
Reggel mikor felkeltem nem próbáltam nem gondolni az éjjel történtekre.
- Anya szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi miatt, nagyon bunkón viselkedtem. Megígérem, hogy meg próbálok majd kibékülni Marco- val.
- Nem kell bocsánatot kérned, mert nincs miért. megértem, hogy nehéz összeszoknotok. Ez mindkettőtöknek még új dolog és ezzel nehéz megbarátkozni.
Én csak mosolyogtam, megöleltem nyomtam az arcára egy puszit és már indultam is a suliba.
- Szia! Jó légy! – mondta anya.
- Mindig jó vagyok. – mondtam vigyorogva.
- Mindjárt hányok. – mondta halkan Marco, ahogy elsétált mellettem. Hát hogy őszinte legyek fogalmam sincs róla, hogy hogyan fogunk megbékélni egymással, de a szüleimért bármit.
- Szia anya! – mondat Marco.
- Sziasztok!
- Várj már meg! Hallod? Várj!
- Ajjhhh Loréna, mégis mit akarsz tőlem? Mondd? – mondta Marco, de még csak rám se hederített.
- Hát… én csak arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt a suliba és akár ki is békülhetnénk. Na mit szólsz? – és kinyújtottam a kezem.
- Ezt jól vésd az eszedbe én soha nem fogok veled kezet fogni és ki békülésről még csak nem is akarok hallani. Megértetted?
- Rendben ha nem hát nem én biztos nem fogom erőltetni. De jobban teszed, ha vigyázol, mert mától fogva én vagyok a legnagyobb ellenséged.
- Jaj, most azt hiszed, hogy megijesztettél. Hát közlöm veled, hogy nem. Na szia! És légyszi suliban ne merészelj a közelembe jönni. – fogat magát és elindult.
Chhh, ha azt hiszi, hogy parancsolhat nekem akkor nagyon téved. Nem fogok pont rá hallgatni.
- Ahogy beértem a suliba egyből körbe néztem, hogy vajon hol van Don. De sehol sem láttam. Remélem, hogy fog jönni.
- Szia drága barátosném! – mondta Vanda nagy mosollyal a száján és rám ugrott.
- Te, legközelebb légyszi ne ugorj rám, mert a végén még kiköpöm a tüdőmet. Amúgy szia! – átkaroltuk egymást és elindultunk az osztályba.
- mesélj mi jót csináltál tegnap? – kérdezte Vanda.
- Hát nem fogod elhinni ha elmesélem.
- Na mert, mi történt? Mondjad már!
- Ha hagynál szóhoz jutni akkor el is bírnám mondani. – mondtam nevetve.
- Ohh… bocsi. Lakat a számon.
- Tudod, ahogy elváltunk egymástól majd nem elcsapott egy autó és….
- Micsoda?
- Ne szólj közbe még nem fejeztem be!
- Bocsika.
- Na és… és akkor megjelent Don és megmentett.
- Mi ez most komoly? Aszta mindenit! Ha ezt megtudja Seli, akkor mi lesz? – mondta röhögve.
- Még nincs vége! Azt mondat, hogy bevisz a kórházba és mikor oda értünk a kocsijához majdnem megcsókolt.
Istenem már megint hazudok úgy látszik, hogy erről már nem birok le szokni, de az igazat meg nem akartam elmondani neki.
- Megcsókolt? – kiabálta Vanda és az egész suli ránk nézett.
- Halkabban! Amúgy meg nem csókolt meg, mert… mert elfordítottam a fejem.
Erre belém rugott. Mekkorát tud rugni. Egek, majd nem a földre estem.
- Aúú… ezt miért kaptam?
- Azért édesem, mert egy ilyen pasit nem csókoltál meg. Azért. Te egyáltalán csaj vagy? Hogy a francba fordíthattad el a fejedet? Tudod, hogy én mióta álmodozom arról, hogy Don megcsókol? Hmmm? Téged meg meg akar pedig én már több éve ismerem. Hogy lehetsz ilyen?
- Tudom, de légyszi ne kínozz már én is bánom. – mondta lehajtott fejjel.
- Bocsi de ezt nem bírtam ki, hogy ne mondjam el. De tudod mit, még ma helyre hozzuk a hibát! Mit szólsz?
- Ööö… ma? De ne… ne már. Nem merek a szemébe nézni, mert haragszik rám.
- Csodálkozol?
- Szia a padtárs! – mondta Paul. – Hogysmint?
- Na már csak ő hiányzott! – mondta flegmán Vanda.
- Most miért beszélsz így?
- Csak.
- Szia! Köszi jól vagyok. Te?
- Én nagyon jól vagyok főleg, hogy a világ leggyönyörűbb csaja űl mellettem.
- Paul kérlek fejed már be! Tudod milyen unalmas hallgatni ezt? Minden lánynak ezt mondod? Találj már ki valami mást ez már lejárt sláger. Óhh istenem.
- Héj, te ott hátul maradj csöndben, mert hozzád senki se szólt? – mondta
- Kérlek fejezzétek már be így is fáj a fejem.


Ahogy vége lett az órának ki futottam a friss levegőre. Iszonyúan fáj a fejem.
- Ennyire fáj, miért nem mész haza biztos el engednének. – mondat aggódva Vanda.
- Nem, nem akarok haza menni ki bírom.
- Hát te tudod. De ha rosszabbul leszel csak szólj.
- Ne aggódj, szólok majd.
Olyan érzésem volt mintha figyelnének. Körbe néztem és meg láttam, hogy egy fa mögül erre néz valaki. Annyira csak rá koncentráltam, hogy Vandát nem is hallottam. Egyszerűen nem bírtam róla levenni a szememet.
- Loréna, figyelsz te egyáltalán rám?
- Mi? Ja persze. Éppen arról beszéltél, hogy… hogy…?
- Hogy mit szólsz a körmömhöz.
- Igen persze én is ezt akartam mondani, csak megelőztél.
- Na persze. Na milyen?
- Mi?
- A körmöm. – mondta Vanda kicsit mérgesen. – Nézd, nézd! Ott van Don.
- Hol?
- Ott ül a fa alatt. Nem látod?
- De már igen. Akkor megyek. Szurkolj!
- Szurkolok! Csak indulj már?
- Hova indulsz? – kérdezte Seli meg a barátnője Natali.
- Mi közöd hozzá? – kérdeztem.
- Ha nagyon tudni akarod akkor Donhoz  megy.
- Mégis miért mennél te oda. Azt hiszed, hogy veled szóba áll?
- Képzeld el, hogy szóba áll vele, és már meg is akarta csókolni. – hencegett Vanda.
- Persze! Úgy se hiszem el! Pont vele? – mondta egyre idegesebben.
- Azt hiszel amit akarsz engem nem érdekel. Csak hagyj békén.
Nem akartam, hogy Seli megtudja, hogy mi történt köztünk, de Vandának már megint nagy volt a szája. Csak abban reménykedek, hogy nem akar majd közénk állni. Igaz, hogy nagyon nincs semmi közöttünk Donnal, de akkor is.
- Natali, gyere mennyünk! Nem akarom ezekkel égetni magam.
- Úgy van Natali kövesd a gazdit, hisz ez a kutyák kötelessége. – kiabáltam nekik nevetve.
Szerintem kicsit meg is bántottam, de nem bírtam vissza tartani. Mindegy az ő dolga. Ha Seli kutyája akar lenni akkor legyen az, én nem foglalkozok vele. A végén úgy is neki lesz a rossz.
- Ne is figyelj rá! Csak azt akarják ezzel elérni, hogy egymásnak ugrasszanak miket.
- Loréna nem ismerek rád. Kezdesz bele jönni a dologba.
- Tudod nekem van a legjobb tanárom. – mondtam nevetve és megöleltem.
- Jaj te, de szeretlek, de most már tényleg menjél! Szurkolok ezerrel!
- Hát arra most nagy szükségem van. – és elindultam Don felé. De nagyon féltem és inkább visszafordultam.
- Mit csinálsz? Menjél már? – mondat Vanda majd meglökött és újra neki vágtam.
Ahogy egyre közelebb értem arra gondoltam, hogy mi van ha soha többé nem fog megbocsátani. Láttam, hogy egyenesen az én szemembe néz, ettől megijedtem, mert úgy nézett rám mint akinek soha többé nem fog megbocsátani. De mintha egy kis szenvedély is lett volna ebben a nézésben.
- Szia Don! Beszélhetnénk?
- Srácok most hagyjatok magunkra, nem soká megyek utánatok. – mondta Don a haverjainak.
- Rendben, de aztán ne hogy elrontsd a barátunkat, mert különben baba kerülsz kicsi lány. – mondták nevetve.
- Nyugi nem fogom.
- Haragszol rám?
Csak nézett rám, nem válaszolt.
- Kérlek, szólalj meg. Na jó, akkor elmondom. Tudod én… én már megbántam. Nem is tudod, hogy mennyire. Ne legyél rám dühös nem fogom ki bírni. Amióta csak találkoztunk reggeltől estig csak te jársz a fejemben, egyszerűen nem tudok másra gondolni. Akarlak téged. Meghalok ha nem vagy velem. Úgy hogy kérlek, bocsáss meg. Jó? Nem mondasz semmit? Miért teszed ezt velem? Nem veszed észre, hogy így mekkora fájdalmat okozol nekem? Tudod amióta megismertelek csak azóta élek igazán, eddig mintha nem is léteztem volna. Teljesen megváltoztattál, de jó értelemben. Úgy hogy kérlek… kérlek bocsáss meg.
- Mennem kell. – mondta Don.
Úgy mondta mintha a szíve jégből lenne, egyetlen egy érzés sem volt benne.
- Mennem kell? Csak ennyit tudsz mondani? Én  a szívemben rejlő érzéseimet mondtam el neked. Amit nagyon nehezen tudtam elmondani te meg csak ennyit tudsz mondani? Jól van, tudod mit nem érdekelsz. Menjél csak a haverjaid után és tekints rám úgy, mintha nem is ismernénk egymást, mert én ezt teszem.
Leültem a földre és elkezdtem sírni, Don meg csak ment előre. Nem is érdekeltem. Mintha semmi se történt volna. Tudtam, hogy ez fog kisülni. Miért… miért ismertem meg? Jobb lett volna ha még csak nem is tudok róla, legalább akkor most nem szenvednék miatta.
- Loréna! Miért sírsz? Mit mondott?
- Épp ez az, hogy semmit. Az égvilágon semmit se mondott.
- Úgy sajnálom ez az én hibám. Ha nem mondom, hogy próbáld meg akkor ez nem történt volna meg.
- Ne hibáztasd magadat. Nem te tehetsz róla ez … ez csak is az én hibám. Inkább ölelj meg, kérlek.
- Gyere ide! sírj ameddig csak akarsz. Sírd ki magad. És inkább ne is gondolj rá, egyetlen egy könnycseppedet sem érdemli meg.
- De nem megy, teljesen bele szerettem. Nem bírom csak úgy egyik napról a másikra kiverni a fejemből.


- Megjöttem! Anya, apa?
- Nincsenek itthon! – mondta Marco.
- Hol vannak?
- Olvasd el és meg tudod! – és hozzám vágott egy darab cetlit.
- Egész 11- kor jönnek csak meg?
- Talán nem tudsz olvasni?
- De képzeld el, hogy tudok. Miért kell minden egyes percben belém kötnöd, mi?
- Csak azért, mert egyszerűen rosszul vagyok tőled. Eddig még senkinek a képe se irritált ennyire mint a tied. És azért is mert azt akarom, hogy tűnj el innen minél hamarabb.
- Hát tudod a te képed se valami hű de szép. Nem is csodálkozom, hogy nincs barátnőd. Mert hát ki járna egy ilyen… ilyen… Még megfelelőszót sem tudok mondani rád, mert mind túl jó hozzád képest. És csak, hogy tudd én innen egy tapodtat se fogok mozdulni. Ha ennyire zavar a közelségem majd te elmész. – mondtam kiabálva.
- Aki elmegy innen az te leszel nem én. Különben meg, miért én menyjel el mikor te vagy a betolakodó nem pedig én. Te kis ribanc. – és neki lökött a falnak.
- A fenébe! Mit csináljak most? Mi van ha meghalt? Anyáék ki fognak csinálni. Gondolkozz, gondolkozz!
- Kár, hogy elmaradt a bál4 pedig igazán jól esett volna egy kis tánc. – mondta Carmen.
- Ne aggódj, majd itthon bepótoljuk. – mondta Bill.
- Te jó ég! Mit keresnek már itthon? Aj nekem végem. Várjunk, meg van, hogy mit csinálok. Így ni és most gyorsan eltűnök innen.
- Istenem Loréna!

2011. február 28., hétfő

4. Fejezet - Deja vu


Reggel arra keltem, hogy remegek, mint a nyárfalevél. Kinyitottam a szemem láttam, hogy a verandán vagyok.  Emlékszem, hogy a buliból miután eljöttem, az utcán elkezdtem futni, mert valami követett és engem szólogatott, és egyszer csak belefutottam valakibe. Ezután meg minden tiszta homály. Hogy kerültem vajon ide? Lehet, hogy az hozott ide akibe bele futottam? De ki volt az és honnan tudta, hogy itt lakom? Vajon  mit csinált velem míg nem voltam eszméletemnél? Nem értettem ebből az egészből semmit. Minél jobban bele bonyolódtam ebbe az egészbe annál több kérdés gyülemlett fel bennem. Ahogy így gondolkodtam  az jutott eszembe, hogy a tűz óta történnek ilyen furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok velem. Arra jutottam, hogy mi van ha ezek mögött valamilyen természet fölötti dolgok állnak. Ááá…nem…de…mi van ha mégis. Nem, biztos nem, próbáltam magammal elhitetni de nem ment. Ami történt velem az nagyon megijesztett és tudtam, hogy nem ez volt az utolsó megmagyarázhatatlan dolog ami történt velem. Még 15 perc után se tudtam megnyugodni, csak ez jár a fejemben. Felkeltem a székről és megláttam egy telefont. Hát ez meg, hogy került ide? – kérdeztem magamtól. – A szüleimé  biztos nem és Marco- nak sem ilyen van. Talán…talán azé aki haza hozott? Igen csak is az övé lehet. Megnéztem hátha találok képet vagy valamit aminek a segítségével megtalálhatnám, de nem volt semmi. Így hát a zsebembe raktam és bementem.
- Nahát! Kit látnak szemeim? – mondta Marco ördögi mosollyal az arcán.
- Loréna! Nagyon aggódtunk miattad, már a rendőrséget akartuk hívni. Mégis hol voltál? – kérdezte Bill és Carmen.
- Ööö… hát én… nagyon sajnálom. De egész kettőig buliztunk és Vanda meg nem akarta, hogy ilyenkor járkáljak egyedül az utcán ezért nála aludtam. Ugye nem vagytok dühösek? – tudom, hogy nem kellett  volna hazudnom, de az igazságot, biztos, hogy nem hitték volna el. Marco pedig tök hülyének nézett volna.
- Na jó, most az egyszer megbocsátunk, de többször ilyen nehogy elő forduljon! Megértetted? – mondta Carmen, megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.
Láttam rajta, hogy egy kicsit dühös, de a félelem érzése irántam jobban eluralkodott rajta. Ez nekem nagyon jól esett. De ezt többször tényleg nem szabad csináljam, mert különben elfogom veszíteni a bizalmukat.
- Megígérem, hogy ilyet nem fogok csinálni és még egyszer sajnálom.
- Na persze neki meg nem baj, hogy ilyet csinált? De ha én csináltam volna akkor minimum 10 év szobafogságot kaptam volna. – mondta dühösen.
 Láttam a szemében, hogy a legszívesebben megölt volna, hogy soha az éltben ne is lásson.
- Marco most miért viselkedsz így? – kérdezte Bill.
- Csak azért mert utálom az igazságtalanságot! Amúgy is miért kellett örökbe fogadjátok? Így csak az én életemet b*sztátok el.
Látom, hogy a pokolba kíván. Néztem, hogy én miattam veszekednek és ez csak is az én hibám. Talán igaza van és nem is kellett volna örökbe fogadjanak. Jobb lenne neki, talán még nekem is. Sose bírtam a veszekedéseket, főleg ha az én hibámból történtek.
- Kérlek, kérlek ne veszekedjetek!
Hiába is próbáltam szólni nekik, hogy fejezzék be, mert meg se hallottak. Az ő hangjuk elnyomta az enyémet.
- Marco fejezd be, de nagyon gyorsan! – szólt rá Bill egyre fenyegetőbb hangon.
- Ki nem állhatom ezt a… a nőszemélyt! Válasszatok vagy ő vagy, pedig én. Gyerünk!
Én már elkezdtem sírni a feszültség pedig egyre nagyobb lett.
- Hogy kérhetsz ilyet, hogy válasszunk közületek. Fogadd el, hogy Loréna mostantól a családunk tagja és a te húgod. – mondta Carmen már bőgve.
- Tőlem bármit kérhetsz csak azt nem, hogy fogadjam el ezt a kis semmire kellőt.
Ahogy ezt a mondatot kimondta, Bill felpofozta, hogy az arca egyből bevörösödött. Felrohantam a szobámba sírva, Marco pedig úgy elrohant innen mintha fejszével kergetnék.
Az ágyamra vetettem magam és csak zokogtam. A házban olyan nagy csönd lett, hogy a szobámba felhallatszott, ahogy Carmen sír. Erre én meg jobban elkezdtem sírni, és csak magamat hibáztattam. A takarom már tele volt könnyel, a szememet már teljesen kisírtam. Úgy látszik, hogy az én sorsom csak a szenvedés, boldog életet már sose fogok élni. Kimentem a teraszra, csak álltam ott és néztem ki a fejemből. Megláttam, hogy a fa mögül engem bámul valaki. Gyorsan lerohantam, mert mi van ha ő volt az aki haza hozott. De mire leértem nem volt ott senki. Körbe néztem de egy árva lélek sem volt kint rajtam kívül. Nem értettem, hogy hogy bírt ilyen gyorsan eltűnni.
- Loréna mi a baj? – kérdezte Carmen aggódva.
- Semmi. – válaszoltam és leültem a lépcsőre.
- Kérlek ne hogy magadat hibáztasd!
- Már hogyne tenném, hisz az én hibám csak ez enyém. Amíg nem voltam itt biztos nem volt ennyi veszekedés, mint most. Jobb lenne, ha elmennék innen a francba. Mindenkinek jobb lenne, főleg Marco- nak.
- Nem, ez nem igaz. Ilyet többet ne merj mondani! Marco az mindig is ilyen önfejű volt. Sose szerette a változást. Biztos vagyok benne, hogy idővel megfog szeretni, csak türelmesnek kell lenni. Majd meglátod!
- Rendben. Ha te mondod akkor biztos így lesz Anya. – mondtam mosolyogva közben a földre néztem.
Kicsit össze voltam zavarodva, még én se tudtam, hogy miért mondtam ki. Nem is gondolkodtam, csak a szívemre hallgattam és a szívem pedig ki akarta mondani azt a…azt a szót amit eddig még egyszer se mondtam. De nagyon jól esett. Ilyet még egyszer sem éreztem. Végre valakit anyának szólíthattam.
- Ugye ugye jól hallottam, hogy a… anyának szólítottál. Mondd, hogy nem csak beképzeltem magamnak!
- Nem csak beképzelted magadnak, mert anyának hívtalak. – mondtam mosolyogva és megöleltem.
- Mi ez a nagy ölelkezés itt? Én is beszállhatnék? – kérdezte Bill nevetve.
- Hát persze apa.
- Apának hívtál?
- Igen azt hiszem.
- Végre már ezt vártam amióta csak ide kerültél. – elkezdett ugrálni meg táncolni és azt ordibálta, hogy apának hívott, apának hívott.
Akik elmentek előttünk szerintem kicsit sem nézték bolondnak. Öröm volt nézni, hogy ennyire örül csak egy szónak.
- Gyertek ti is! – megfogta a kezemet és elrántott.
- Én nem megyek. Nem, nem.
- Na anya légyszi! Az én kedvemért. – kérleltem mosolyogva, de végül beadta a derekát.
Ott hárman ugráltunk meg táncoltunk a ház előtt. Nem érdekelt senki és semmi, nem érdekelt, hogy teljesen bolondnak tartanak minket. Egyszerűen csak jól éreztük egymást.


Este 9 óra volt, fent csináltam a házimat hétfőre. De Marco még mindig nem jött haza. Már a legrosszabbra gondoltam, mi van ha megszökött innen és ez az én hibád. Nem azt nem hiszem biztos nem olyan hülye, hogy ezt megtegye. Te jó ég, miért aggódok én ennyire miatta. Ő se tette akkor én miért teszem? Talán kezdem meg kedvelni, ugyan dehogy vagy mégis?  Nem vagyok normális, Marco egy csepp szeretetet se mutatott felém, én meg azon töprengek, hogy szeretem- e vagy nem. Úgy látszik, hogy kezd elmenni az eszem.
- Loréna gyere le kész a vacsi! – kiabált fel Carmen.
- Megyek. Ahogy leértem akkor toppant be az ajtón Marco. Rám nézett és fel is ment a szobájába még csak nem is köszönt.
- Fiam gyere ide! – szólt rá Carmen. De ez sem érdekelte.
- Inkább most hagyjuk. – mondta Bill. – majd később beszélek vele.
Leültünk az asztalhoz és elkezdtünk nélküle enni. A vacsora csöndben telt el.
- Nagyon finom volt. – mondtam, megpusziltam őket és felmentem a szobámba.
(hétfő reggel a suliban)
- Szia Loréna. – köszönt Vanda dühösen.
- Szia! De mi a baj?
- Hogy mi a baj? Még van képed megkérdezni? Miért hagytál csak úgy ott a bulin? Mindenhol kerestelek azt hittem, hogy elraboltak vagy valami baj történt veled.
- É… én sajnálom, de két részeg srác elkezdett fogdosni én meg megijedtem és elfutottam. Sajnálom tényleg, kérlek, bocsáss meg nem csinálok többet ilyet.
- Nyugi megbocsátok de legközelebb szólj nekem és majd jól elintézzük őket. Nem tudod, hogy néznek ki?
- Nem.
- Óóó…csak tudjam meg és úgy összeverem őket, hogy még a szüleik sem fogják felismerni őket. – mondta és közben az öklét beszorította.
- Kezdek tőled félni. – mondtam nevetve.
- Nem kell, hogy félj mert téged nem tudnálak bántani. – és megölelt.
- Ni csak kit látnak szemeim. Szia drótfogú. – köszönt Seli
- Mondd csak Loréna te hallottál valakit? Mert én nem. – mondta Vanda.
- Chh… ugyan már ne szórakozz velem. Különben is akit láthatatlannak kéne nézni az te vagy drótfogúkám. – mondta nevetve.
- Csak szólok, hogy már hetedikben le vették rólam a fogszabályzót. Amúgy meg kitalálhatnál valami mást, mert hát ezen már csak te vagy fennakadva. Talán nincs szókincsed?
- De képzeld, hogy van! – mondta kicsit mérgesen. -  Amúgy a barátnődet, hogy hívják.
- Kérlek szépen ő Loréna McDonald. – mondta Vanda.
- McDonald? Te talán Donáld kacsa rokona vagy? – kérdezte röhögve.
Remek kezdődik elölről a történet. Kezdtem már örülni, hogy már nem fognak így csúfolni. Kár volt előre innom a medve bőrére.
- Hogy te egy mekkora kis… kis…
- Vanda hagyjad! Mit foglalkozol vele, nehogy már lealacsonyodj az ő szintjére. – fogtam magam és elmentem.
- Ezt majd még megkapod! – mondta Vanda.
- Jaj… csak győzzem kivárni. – és elkezdett röhögni a barátnőjével , olyan hangosan, hogy az egész suli meghallotta. Mondjuk szerintem inkább az a lány Seli- nek a pincsije, mint a barátnője.
- Loréna, Loréna! Várj már meg! Te hagyod hogy így beszéljen rólad? – kérdezte Vanda.
Megálltam és elment előttem egy srác. Nem tudtam, hogy ki, de úgy érzetem mintha már találkoztam volna vele. A szemébe néztem ő is az enyémbe. Ez csak egy pillanat volt, de ahhoz bőven elég volt, hogy teljesen megbabonázzon. Egyszerűen elvarázsolt a tekintetével. Fekete szeme volt, teljesen elvesztem a tekintetében. Ő már több mint 20 méterre volt tőlem de még mindig bámultam, mint borjú az új kapura. Még jó, hogy nem kezdtem utána csorgatni a nyálamat.
- Loréna! – ordított egy nagyot a fülembe Vanda.
- Áúú… ezt miért csináltad?
- Csak azért mert nagyon feltűnően nézted Don- t. – mondta nevetve Vanda.
- Don? Hát így hívják? – még mindig csak őt néztem, és láttam, hogy ő is engem néz. Teljesen elpirultam. Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. De ezt sajnos Seli is észre vette, ahogy Donnal szemezünk. Oda ment hozzá és elkezdett vele flörtölni, csak azért, hogy nekem fájdalmat okozzon ami sikerült is neki. De elbírtam rejteni ne hogy ezzel örömet szerezzek neki. Ahogy láttam nem ért el nála sok mindent, mert egyből bement Don.
- A legjobb pasit szúrtad ki te is! – mondta Vanda.
- M… miért? – kérdeztem.
- Azért, mert nem kavar nála fiatalabb csajokkal.
- Óó tényleg? – kérdeztem kicsit zavarodottan.
- Tényleg. De azért jó szemed van, mert ő a leghelyesebb srác az egész suliból. Minden lány csorgatja utána a nyálát, nem vagy egyedül. Tudod, hogy hányan bepróbálkoztak nála, de mind pofára esett. Még én is. – mondta kicsit elpirulva.
- Az összes lánynak nemet mondott? – kérdeztem megdöbbenve.
- Bizony. Néhányan azt beszélik róla, hogy buzi. De én ezt nem hiszem el róla, mert túlságosan is jó pasi, hogy az legyen. Na de most már mennyünk, mert nem soká becsöngetnek.
- Jó mennyünk.

Az első óránk matek lesz. Szuper.  45 perc azzal telt, hogy Don- ra gondoltam. Egyszerűen nem bírtam másra gondolni csak rá. Teljesen bevéste magát az agyamba. Így még egy srácra se gondoltam, mint rá. Látnom kellett újra, mert nem bírtam volna ki, hogy ne lássam. Kicsengettek. Ahogy sétáltunk a folyosón csak őt kerestem.
- Loréna! Hahó!
- Mi?
- Ennyire megbabonázott Don? Ez már túlzás kicsit nem gondolod? – kérdezte nevetve Vanda.

- Ööö… hát… izé nem tudom, és megint csak rajta járt az eszem. Annyira belemerültem a gondolkozásba, hogy nem is vettem észre az ajtót és neki mentem.
- Loréna vigyázz! – kiabált rám Vanda.
- Áúú! – kiabáltam fel a földön ülve és közben a fejemet fogtam.
- Jaj én annyira sajnálom, ugye nem verted be nagyon magad? – kérdezte Don.
- Meg se tudtam szólalni. Egy hang se akart kijönni a torkomon. Teljesen elvörösödtem, ahogy hozzám szólt. Körülbelül olyan vörös lehettem, mint egy paprika.
- Vanda belém rúgott egyet, hogy végre szólaljak meg. Én ránéztem ő meg csak mosolygott. Aztán pedig Donra néztem.
- Hát… a fejem nagyon fáj, szerintem lett is egy puklim. – mondtam kicsit nyögdécselve.
- Szerintem meg kéne nézzen  egy orvos is. – mondta Don.
- Ööö… nem… nem kell.
- De hogy is nem! Mi lesz ha elájulsz vagy valami komolyabb baj történik veled. – mondta Vanda.
- Igaza van Vandának, elviszlek az iskolaorvoshoz a biztonság kedvéért. – és nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen.
- Na mi lesz nem harapok. Talán félsz tőlem? – kérdezte mosolyogva. Az a mosoly úr isten! Teljesen kikészültem egyszerűen imádom.
- Nem félek, miért félnék? – és megfogtam a kezét. Ahogy megérintettem olyan érzés volt mintha egy kisebb áram rázás ért volna. Gyorsan elengedtem és felálltam egyedül. De hirtelen megszédültem és ő elkapott. A két kezét a derekamra tette, én meg a vállát fogtam meg. Egymás szemébe néztünk és megint azzal a… a mosolyával mosolygott rám. Pont ekkor jött ide Seli és meglátott minket.
- Itt meg mi folyik? – kérdezte ordibálva.
De senki se foglalkozott vele akár mennyire is toporzékolt, mintha ott se lett volna.
- Mehetünk? – kérdezte Don.
- Igen. – válaszoltam mosolyogva.
Az egyik kezével megfogta a kezemet a másikkal pedig a derekamat. Ahogy elindultunk hátra néztem és láttam, hogy mindenki minket néz. Láttam, ahogy Seli majd meg őrül a féltékenységtől, Vandát, ahogy majd meg szakad annyira nevet rajta. Így mentünk újra azt éreztem, mikor abba az idegenbe futottam bele péntek este. Mi van ha ő volt az és ő vitt haza. Rászántam, hogy bármennyi időbe is kerüljön de kiderítem, hogy ki volt az, és ezt még ma elkezdem.
- Szédülsz még? – kérdezte.
- Egy kicsit. – válaszoltam.
- Félsz tőlem?
- Én… ööö… nem fé… nem félek. Miért félnék? – nagy nehezen végre kimondtam. Még mindig nem bírtam rendesen beszélni. De nem tudom miért, talán azért, mert ennyire elvarázsolt. Vagy nem tudom, mert még ehhez hasonlót nem éreztem sohasem.
- Akkor miért nem nézel rám. A padló talán érdekesebb, mint én? – kérdezte nevetve.
- Nem tudom. – válaszoltam. Nem jutott semmi más eszembe. Mondta volna azt, hogy azért nem nézek rád, mert halálosan beléd estem és ha látlak akkor még gondolkodni se tudok igazán.
- Megjöttünk! Elengedett és már nyitotta volna ki az ajtót, mikor megkérdeztem.
- Nem tudod, hogy mennyi az idő?
- Miért érdekel? – kérdezte felháborodottan.
- Csak úgy. – válaszoltam de még mindig a földet bámultam.
- Bocsi, de nem tudom mert nincs nálam telefon. Elhagytam. – mondta egyre zaklatottabban.
- Hol hagytad el?
- Nekem most mennem kell. - Most már boldogulsz egyedül is. – és el is viharzott. Olyan gyorsan ment, hogy még a port is felverte maga után. Úgy tett mintha valami olyasmit tettem volna, amit nem szabad. Most már olyan 99%- ig biztos voltam benne, hogy aznap este belé futottam. Mert ha nem ő lett volna, akkor miért viselkedett volna így. Nagyon feszült lett, ahogy feltettem ezt a kérdést. De ha ő volt, akkor vajon miért volt pont ott ahol én és honnan tudta, hogy hol lakom mikor most találkoztunk először. Nagyon különös ez az egész.


- Na Loréna mi volt Donnal? Láttad volna Seli- t, majd meg ette a féltékenység.
- Nem volt semmi. Elkisért az orvoshoz aztán meg elment.
- Te meg hagytad elmenni? De bolond vagy.
- Miért? csak azért mert nem tartottam vissza?
- Pontosan. Egy olyan pasit hagyni elmenni! Te vagy az első lány, aki ilyen közel került hozzá. Ha én lettem volna a te helyedben akkor bármit megcsináltam volna, hogy ne mennyen el.
- Hello Donald kacsa! Hogy merészeltél Don közelébe menni? Ő az enyém csak az enyém!
- Akkor szerintem ezt vele is tudatni kéne, mert ahogy én láttam ő nem tud róla. Meg ha a tied akkor miért nem vagytok együtt minden percben. Hmm… ? Talán féltékeny vagy? Hogy engem meg érintett, téged meg nem?
- Én féltékeny? Ugyan már, és pont rád? Miket képzelsz? – próbálta letagadni, azt hogy irigy rám de nem sikerült neki.
- Ha ez nem igaz akkor mért vagy vörös? Talán meleged van? – kérdeztem. Nem tudott erre mit válaszolni és elrohant a barátnője pedig utána, mint ahogy a kutyák szokása hogy rohan a gazdi után.
- Csajszi! Ezt aztán jól elrendezted! Csapolj bele! Ezt magkapta. – mondta nevetve.
- Na igen! – mondtam nevetve. – Ehhez érteni kell.
- Jól beszélsz. Most egy ideig nyugtunk lesz tőle.

 
- Nem megyünk el együtt valahova? – kérdeztem Vandát.
- Bocsi, de nem érek rá mert fogorvoshoz kell mennem. De majd bepótoljuk máskor. Rendben?
- Rendben.
- Nem baj?
- Dehogy baj! – mondtam mosolyogva.
- Akkor jó. Na szia! – és megölelt.
- Szia.
Miközben sétáltam haza fele, azon gondolkodtam, hogy vajon ez tényleg Don telefonja. Mert ha nem akkor eléggé leégettem magam. Annyira bele merültem a gondolkodásba, hogy nem vettem észre a velem szembe jövő autót.
- Áááá…