1. Fejezet- Tűzvész

Ma pontosan 16 éve, hogy egy árvaházban élek. Minden nap azon gondolkodom, hogy miért hagyott el az anyám, hogyha nem kellettem neki. Talán nem volt elég pénze, hogy eltartson talán halálos beteg volt? Vagy egyszerűen egy futókaland voltam és…

-Loréna gyere, mert lekésed a buszt! – mondta Sara.

- Csak egy perc és megyek. – válaszoltam mosolyogva.

Amióta csak itt élek Sara az az ember, aki a legjobban bánik velem. Úgy érzem, hogy itt csak ő szeret igazán. Neki bármit elmondhatok, ami csak a szívemet nyomja.

-Loréna haladj, mert megint bajba fogsz kerülni! – szólt egyre dühösebben.

- Már megyek is, csak megfésülködtem. Látod már itt is, vagyok.

- Igen látom. – válaszolt mosolyogva. – De most már tényleg siessünk.

- Jó rendben, de nekem nincs semmi kedvem suliba menni. Nincs egy barátom meg…meg utálnak. – mondtam kicsit szomorkásan.

- Jajj Lori ne mondd ezt. Figyelj én, megértelek, de hogyha barátkoznál, akkor minden sokkal jobb lenne.

- Igen de…

- Nincs semmi de! Ma bemész a suliba önmagadat, adod és szerzel barátokat, és ha ez sikerült, akkor máris sokkal jobban fogod magad érezni. Majd meglátod. – mondta mosolyogva. Csak pozitívan fogd fel a dolgokat. Jó?

- Jó.

- Na jól van, és most kérek egy hatalmas cuppanós puszit. – mondta nevetve.

- Rendben neked bármit. – és megpusziltam.

- Jól van, most már menjél, mert a végén nélküled fog elmenni a busz.

- Hát annak csak örülnék. – mondtam magamban.

A suliba érve úgy próbáltam fel fogni a dolgokat, ahogy Sara mondta. Vettem egy mély levegőt és neki vágtam.

- Szia Fábiáná. – mondtam kicsit félve.

- Ööö… szia, de te ki is vagy? – kérdezte flegmán.

- Az osztálytársad vagyok, mögöttem ülsz. – válaszoltam megszeppenve.

- Ja tényleg hát te vagy az, aki miatt eldőlt a karácsonyfa a bulin még tavaly. – mondta röhögve. Hogy lehettél olyan béna.

Perceken belül az egész osztály rajtam nevetett.

- Ne kérlek, ne nevessetek. – mondtam már bőgve.

Végül fogtam magam és elfutottam. Futottam, futottam amerre a lábam vitt. Végül a kőhídnál álltam meg. Ott leültem és csak sírtam, sírtam és sírtam. Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha öngyilkos lennék. Akkor legalább nem szenvednék ennyit. Hírtelen eszembe jutott Sara, hogy ő nem így nevelt, hogy csak így feladjam az életemet. Nem, ezt nem tehetem vele. Egyszer csak megkondult a templom harangja…

Óóó te jó ég már nyolc óra! Nem hiszem el, hogy egész nap itt bőgtem, a szemem már teljesen bevörösödött a sírástól. Sara már biztos, hogy nagyon aggódik, hogy mi van velem. Úgy, hogy fogtam magam és elindultam haza.

Már a nap is nyugovóra tért, kezdtem fázni. Furcsa zajokat hallottam. Kezdtem félni, egyre gyorsabban szedtem a lábam, már szinte futottam. A szívem is egyre gyorsabban vert. Úgy éreztem, mintha minden honnan valami leselkedne rám és, hogy csak engem akarnak. A félelemtől egyre gyorsabban kapkodtam a levegő után. Én csak futottam és futottam, ahogy csak a lábam bírta. Egyszer csak belém repült egy madár. – és felsikoltottam egy nagyot. Teljesen ledermedtem az ijedtségtől, úgy álltam ott, mint egy szobor még a szemem is rezdületlenül állt. Ahogy néztem a madarat a lábam előtt, meghallottam a mentőket és a tűzoltókat, hogy az árvaház felé mennek. Gondolkodás nélkül elkezdtem rohanni, és mikor odaértem láttam az árvaházat, ahogy a tűzlángjai ellepik. Az embereket, akik félve nézik a tűzoltókat, akik próbálják eloltani a tüzet és láttam, hogy az emberek mennyire szenvednek a fájdalomtól. Zavarodottan elkezdtem keresni Sara-t.

- Bocsi de nem láttad Sara-t? – kérdeztem aggódva.

- Nem, nem láttam.

- Elnézést uram, elnézést, nem látta Sara-t? Magas, csinos nő barna haja van, és kontyba van neki fogva.

- Bocsi kislány, de nem láttam. Majd szólok, ha lesz valami. Rendben? Te csak nyugodj meg.

- Rendben. – mondtam idegesen.

Eltelt öt perc és még semmi. Most már nagyon ideges voltam, föl alá járkáltam, nem bírtam tovább várni ezért berohantam.

A tűzoltók utánam kiabáltak, hogy ez nagyon veszélyes, el is próbáltak kapni, de nem bírtak. Engem most ebben a helyzetben nem érdekelt a testi épségem, csak Sara-ra bírtam gondolni. Beértem az előszobába és láttam, hogy a tűz már mindenhova elért.

Sara, Sara merre vagy? – kiabáltam. Nagyon meleg volt egyre nagyobb lett a füst. Alig kaptam már levegőt, de ez sem érdekelt.

Áááá… Majd nem rám dőlt egy oszlop, de még ez sem tántorított vissza. A füst és a tűz egyre jobban elterjedt, már az orrom hegyéig sem láttam el.

Sara, Sara hol vagy? – egyre jobban csak ezt kiabáltam. Már nagyon köhögtem, alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy a füst egyre jobban elterjed a testemben. Nem bírtam tovább, összeesetem. De még utoljára kinyitottam a szemem és láttam valakit a szoba végén.

Ugye, ugye te vagy az? – kérdeztem még utoljára mielőtt még elvesztettem volna az eszméletemet.

Kezdtem magamhoz térni, a szememet alig bírtam kinyitni. De mikor sikerült nem tudtam, hogy hol vagyok. Az ajtón belépett egy orvos Ms Wilson-nal.

- Jaj kicsim végre, hogy felkeltél!

- Hol vagyok? – kérdeztem kicsit még fáradtan.

- Egy korházban vagy. – válaszolta a Doktor úr. Nem is emlékszel, hogy mi történt veled?

- Nem.

- Berohantál Sara után az égő árvaházba, nagyon sokáig voltál bent végül füstmérgezést, kaptál és elájultál. A tűzoltók szerencsére még időben rád találtak. Nem is emlékszel?

- Nem. De mi van Sara-val? Ugye ő is itt van a kórházban?

Síri csönd lett a szobában.

- Sajnálom. – mondta Ms Wilson szomorúan.

- Nem, nem, nem… Az nem lehet… Nem hallhatott meg. – és elkezdtem hisztizni. Biztos még mindig csak alszok és ez csak egy rossz álom. Igen, igen biztos csak álmodok. Ha felkelek, akkor itt fog mellettem ülni és minden rendben lesz. Ez csak egy rossz álom. Csak álmodok, álmodok, álmodok…

- Loréna, ez nem álom, ez itt a valóság. Sara meghalt, fogadd el!

- Mi? Hogy mondhat ilyet, hogy felejtsem el? Nem az nem lehet, hogy Sara… hogy, hogy Sara meghalt. Neeem. – üvöltöttem.

- Jaj kicsim kérlek, ne viselkedj így.

- Rohama van. Gyorsan fogják le, míg beadom neki az altatót. Így ni most már nem sokára nyugodtabb lesz.

- Sara, Sa…- és elaludtam.