3. Fejezet - Találkozás

Reggel madárcsiripelésre keltem. Kicsit nehézkesen, de kinyitottam a szememet. Körbenéztem, mert azt hittem, hogy csak álmodok, de nem. Ez itt a valóság. Olyan 10 perc után feltápászkodtam az ágyról és kimentem a teraszra. Kicsit még hűvös volt, fáztam. A tegnap estére gondoltam, ami eszembe jutott, hogy nem voltam egyedül az égő épületben. Ez a dolog egyszerűen nem hagyott nyugodni. Megint kirázott a hideg. A szél is elkezdett fújni. A hajam össze vissza szállt. Úgy, hogy fogtam magam és bementem. Oda mentem a szekrényhez és azon töprengtem, hogy mit vegyek fel. Végül egy farmernadrág, egy póló, egy boleró és egy topánka mellett döntöttem. A hajamba pedig kötöttem egy tűz vörös masnit.

- Ilyen korán már fent vagy? – kérdezte Carmen.

 - Igen. – válaszoltam kicsit még álmos fejjel. – Korán kelő típus vagyok.

- Értem. Engem a te korodban alig lehetett kiráncigálni az ágyból. – mondta nevetve.

- Hát én nem szeretek sokáig aludni, mert így sok szép dologról lemaradnék. Például a napfelkeltéről, a nyugalomról, csendről. Ilyenkor még  alszik az egész város, és így legalább nyugodtan eltölthetek pár órácskát. Meg szeretem a friss harmat illatát.

- Milyen költői vagy!

- Én már csak ilyen vagyok. – mondtam mosolyogva.

- Ez mind szép és nagyszerű dolog, de most már siessünk, mert késésben vagyunk.

Mindig csak ez a sietés, ebből már elegem van. Nem tudom, hogy hova ez a sietség, hisz előttünk még az egész nap.

- Kérsz enni valamit? – kérdezte Bill.

- Köszi nem csak egy narancslevet kérek.

- Rendben, de biztos nem eszel?

- Nem reggel sose szoktam enni.

- Jó reggelt hugi! Jól aludtál? – kérdezte Marco. Gyere egy kicsit, mert szeretnék veled beszélni!

Mit akar már megint tőlem, de jó biztos nem sül ki belőle.

- Ha lehetséges akkor a suliban még csak a közelembe se gyere. Nem szeretnék égőzni veled. Rendben? – kérdezte flegmán.

- Ööö… rendben. – mondtam nyögdécselve.

- Jó kislány. – mondta és meg veregette a vállamat.

Nem tudom miért nem merek visszaszólni neki, mintha a szolgája lennék, aki mindig azt csinálja amit mond. De ezen változtatni fogok, most már nem hagyom magam, keményen visszavágok neki.

- Loréna gyere indulunk. – mondta Carmen.

- Megyek.

- Marco? Bill hol van Marco? – kérdezte Carmen.

- Már elment, azt mondta, hogy a haverjaival megy.

- Remélem, hogy nem fog megint ellógni. Ha igen akkor kitekerem a nyakát! – mondta dühösen.

- Mért kell neked mindig a legrosszabbra gondolnod? – kérdezte Bill nevetve.

- Inkább induljunk! Jó.

- Jó. – mondtam mosolyogva.

- Na Loréna kapok egy puszit? – kérdezte Bill.

- Hát nem is tudom, megérdemled? – kérdeztem nevetve.

- Nos… hát szerintem igen. – mondta vigyorogva. – Anyus szerinted megérdemlem?

- Persze, hogy meg. – mondta nevetve.

- Akkor jó. – és megpusziltam.

Úgy érzem, mintha már születésemtől fogva itt élnék. Igaz, hogy még csak ez a második napom itt, de nagyon megszerettem őket.

- Meg is jöttünk. – mondta Carmen.

Remek. Ez volt az a pillanat, amit legkevésbé vártam. Szó szerint már rettegek a sulitól. Mi van ha nem fogadnak be, mi van ha nem lesz egy barátom se, mint az előző sulimban.

- Gyere kicsim mennyünk.

- Félek. – mondtam lehajtott fejjel.

- De nem kell, hogy félj. Biztos nagyon jól fog menni. Téged nem lehet nem szeretni. Te egy imádni való, aranyos, kedves lány vagy. Könnyen szerzel majd barátokat, majd meg látod csak fel a fejjel.

Úgy látszik, hogy Marco az kivétel, mert ő utál nagyon is. Biztos mikor ezt mondták akkor nem volt jelen, mert vele ezt elfelejtették közölni. Ki nem állhat, de ha ő így akkor én úgy.

- Sara is mindig ezekkel a szavakkal próbált felvidítani. – mondtam elszomorodva.

- Jaj sajnálom én nem akartam.

- Semmi baj, hisz nem is tudhattad. – és megöleltem.

- Mehetünk.

- Igen.

Ahogy közeledtünk az épülethez sorra néztem az embereket. Láttam, hogy ők is csak engem néznek. Egyre jobban elbizonytalanodtam. Olyan lenézően néztek rám. Úgy, hogy inkább lehajtottam a fejem, hogy ne is láthassam az arcukat.

- Jó napot igazgató nő. Köszönjél már bökdösött Carmen.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem hallottam semmit.

- Jó napot. – mondtam kicsit halkan.

- Jó napot. Biztos te vagy Loréna. Igaz?

- Igen én lennék.

 Csak nézett rám, mintha ismerne. Meg ez a mosoly? Nem tudom miért, de kirázott tőle a hideg, meg olyan fiatal. Még biztos, hogy nincs is 30.

- Akkor a papírok itt vannak? – kérdezte az igazgató nő.

- Persze itt van minden, ami csak kell. – mondta Carmen.

- Nagyon jó, rendben. Nincs semmi akadálya, hogy itt tanuljon. – mondta mosolyogva. – Ha akarod akkor már ma el is kezdhetsz tanulni.

- Nem lehetne holnap? – kérdeztem.

- Szerintem jobb lenne ha itt maradnál, mert nekem sok dolgom van és nem szeretném ha egyedül lennél otthon. – mondta Carmen.

- Na jó rendben maradok. – mondtam flegmán.

Inkább lettem volna otthon egyedül mint itt ezzel a nővel. Olyan fura érzésem támadt tőle. Azt éreztem, hogy nem is az akinek kiadja magát. Szerintem jobban teszem ha nem leszek nagyon a közelében. De ezt kicsit nehéz lesz betartanom.

- Akkor megyek majd ha vége a tanításnak akkor hívj fel és eljövök érted. – megpuszilt és el is ment.

- Rendben, szia.

- Gyere, megmutatom az osztályod.

- Figyelem mától fogva Loréna az osztálytársatok. Szeretném ha jól bánnátok vele és segítsetek neki beilleszkedni. Nézd csak ülj le Paul mellé.

- Szia Loréna. Szép neved van.

- Köszi.

- Most költöztél ide?

Ööö… igen.

- Jól fogod itt érezni magad. Tök jó hely és mindenki kedves mindenkivel. – mondta mosolyogva Paul.

- Te már csak tudod.

- Hát igen, én mindent tudok.

- Te mindent? Chhh ugyan már. Ne higgy neki, csak azt tudja, hogy hogyan űzze el a csajokat magától. – mondta nevetve Vanda.

- Nanana… Vanda. Hozzád mégis kiszólt? Mi? Olyan jó, hogy mindenbe bele ütöd az orrodat. – mondta Paul dühösen.

Mégis hova kerültem! Tönkre megy a fülem, ha így folytatják tovább. De itt legalább hozzám szólnak.

- Én csak az igazat mondom. Amúgy Vanda vagyok.

- Loréna.

Örülök. – mondta mosolyogva. – Vigyázz vele, mert majd felpróbál szedni. Minden új csajjal ezt csinálja, mert még nem ismerik.

- Rendben vigyázok. – mondtam nevetve.

- Te meg miről beszélsz?

- Gyerekek most már legyetek csöndben. – mondta a magyar tanár.

- Na várj csak kint majd még meg kapod a magadét.

- Jaj de félek.

- Vanda Paul fejezzétek be vagy kaptok egy-egy egyest.

Nagyon idegesít a padtársam állandóan csak bámul. Majd nem hogy kiesett a szeme. Mintha olyan szép lennék.

(kicsengettek)

- Loréna jössz velem WC- re? – kérdezte Vanda.

- Igen.

- Hogy hogy ideköltöztél?

- Azért mert akik örökbe fogadtak azok itt élnek.

- Óh… hát nem is tudtam. Bocsi, én… nem is kellett volna megkérdeznem. Mindig olyanokat kérdezek amiből később baj lesz.

- Ugyan már nem kell bocsánatot kérned nem is tudhattad.

- Jól van inkább beszéljünk másról! Eddig, hogy tetszik a suli?

- Hát sokkal jobb, mint az előző sulim.

- Ma 7-kor lesz egy suli buli, nem akarsz eljönni?

- Hát… én nem… nem tudom. Az az igazság, hogy a bulizás nem nekem való. Ég és föld van köztünk.

- Ugyan már mért mondod ezt, mindenkinek az életébe kell egy kis buli. Légyszi gyere el velem. Tök jól fogjuk érezni magunkat. Szerzünk barátokat, bepasizunk és szórakozunk. Jó lesz majd hidd el. Tudod mit? Add meg a címedet és majd elmegyek érted.

- Rendben. – mondtam mosolyogva.

- Jó napot Loréna kész van? – kérdezte Vanda.

- Rögtön jön, addig mért nem jössz be?- mondta Bill. – Ülj le oda nyugodtan!

- Jó, köszönöm.

- Vanda te meg mit keresel itt? – kérdezte Marco.

- Neked is szia. Amúgy meg Lorénát várom.

- Hogy vagy képes vele barátkozni? Úr isten! Vigyázz ne hogy elkapj tőle valami betegséget! – mondta röhögve.

- Még is hogy beszélhetsz így a húgodról?

- Könnyen, hidd el. Egyszerűen nem bírom el viselni és nem a testvérem csak egy jött ment.

- Hogy te mekkora bunkó vagy? Mégis mi bajod van vele?

- Szia Vanda! – köszöntem mosolyogva. Rá néztem Marco- ra és szinte biztos voltam benne, hogy rólam beszélt, mert az arca egy nyitott könyv volt számomra. Utána meg Vandára néztem ő is nagyon furán nézett. Mintha összebeszéltek volna ellenem, síri csönd volt, csak a légy zümmögését lehetett hallani. Marco lassan Vandára nézett és mintha tudta volna, hogy mit akar tőle, hogy ne hogy elmondja azt amiről beszéltek, mert különben vége.  Annyira nézték egymást, hogy még csak nem is vették észre, hogy én is itt vagyok. Ezt meguntam ezért megtörtem a csendet. – Vanda! – szólítottam, hogy végre észhez térjen.

- Mi? Ja… ööö… szia! Észre se vettelek. Akkor mehetünk? – kérdezte kicsit zavarodottan.

- Persze. – válaszoltam. De ez engem nem hagyott nyugodni. Vajon miről beszélhettek?

- Érezd jól magad! – kiabálta Bill, mikor már nyitottuk az ajtót. – Ne gyere túl korán! – és csak nevetett.

- Rendben. – mondtam én is nevetve.

- Nagyon jó fejek mostoha szüleid. De nem is mondtad, hogy Marco a testvéred! – mondta elpirulva.

- Igen azok. – jelentettem ki büszkén. – Hát… nem kérdezted! Amúgy miről beszéltetek? – kérdeztem kíváncsian.

- Semmiről. – mondta közben meg a földet bámulta.

Nem is akartam ezzel nyaggatni, mert biztos, hogy nem fogja elmondani. De legbelül tudtam, hogy nem az igazat mondja. Mert olyan furán viselkedik amióta elindultunk, nem beszél annyit, mint szokott. Igaz, hogy nem ismerem rég óta, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy megbírjam állapítani, hogy egy nagy dumagép. De nekem ez nagyon tetszik benne, mert legalább nem tudod unatkozni vele. Ha a közelében vagyok az unalom szót nem is ismerem.

- Na? Felkészültél, hogy bulizz egy nagyot?

- Hát… nem mondhatnám. A „buli” szó nem szerepel a szótáramban.

- Ugyan már ne legyél ennyire negatív. Jól fogod érezni magad, mert a világ legnagyobb bulizósa áll melletted. – mondta nevetve, megfogta a kezem és beráncigált a suliba, még csak védekezni se tudtam, mert nagyon erősen fogta meg a kezem.

- Gyere táncolni! – kiabálta bele a fülembe.

- Nem, inkább itt maradok és majd innen nézlek téged. – közbe a fejemet úgy ráztam, mintha valami bajom lenne. Vanda meg csak legyintett egyet és a nagy tömegben eltűnt. Én csak ültem és ültem az idő pedig telt. Már tíz óra volt és azóta, hogy ide értünk nem is láttam még egy percre se. Már nagyon untam magam. Nem tudtam mit csinálni már arra gondoltam, hogy elmegyek, de nem akartam ezt csinálni Vandával ezért még ott maradtam. Néztem sorra az embereket, hogy hogy tombolnak, nagyon csodáltam őket. Mert tudtam hogy én így soha az életben nem fogok bulizni, így táncolni, piálni. Pedig a legszívesebben ezt csinálnám, de egy érzés állandóan csak visszatart. A zene annyira hangos volt, hogy már a saját gondolataimat se hallottam. Mellettem két sárga ült akik már a sárga földig leitták magukat, ennél jobban már nem is lehetett volna. Egyszer csak elkezdtek velem kötözködni. Ráncigáltak, hogy mennyek velük táncolni. Fogdostak az egyik a combomra rakta a kezét és elkezdte lassan felfele húzni, amíg el nem ért a mellemig. Én próbáltam ellökni magamtól őket, de nem ment túlerőben voltak. Hirtelen az egyik összeesett a másik pedig a barátjára nézett, én meg kihasználtam a helyzetet és elfutottam.

Ahogy az utcára kiértem elkezdtem bőgni és csak mentem előre. Vanda se érdekelt ebben a pillanatban.

Olyan 10 perc után minden fele csak ködöt láttam, a szél is feltámadt, csak úgy süvített. Kezdtem fázni. Ez a helyzet arra emlékeztetett mikor ellógtam a suliból és csak egész 8- kor indultam vissza az árvaházba. Megint zajokat kezdtem el hallani mint aznap este. Egyre gyorsabban sétáltam, nagyon féltem. A szél egyre jobban süvített, már futottam. De nagyon kellett vigyázzak, mert még az orrom hegyéig is alig láttam el. A szívemet már a torkomban érzetem. Hírtelen meghallottam egy hangot ami engem szólított.

- Loréna, Loréna – mondta valaki suttogva és rekedt hangon.

- Már szinte sikoltoztam, egyre többször hallottam a nevemet. Csak futottam, de nem is tudtam, hogy hol vagyok. Egyre hevesebben lélegeztem. Nagyon fáradt voltam, de nem akartam lassítani, mert mi van ha az a valami elkap. Az eső is elkezdett esni én meg csak egyre hangosabban sikoltoztam. Ordibáltam segítségért, de mind hiába, az utcán csak én voltam és a félelem a csönd. Éreztem, hogy az a valami egyre jobban közelít felém, már szinte a hátam mögött volt. Egyszer csak neki mentem valakinek. A kezét a derekamra rakta én meg felsikoltottam. De egyszer csak befejeztem, kezdtem megnyugodni. Nem tudom miért de, biztonságban éreztem magam mellette, de felnézni nem mertem. A kezemet végig húztam a mellkasán. Éreztem a szívét, ahogy egyre gyorsabban ver. A lélegzetét, hogy egyre nagyobb levegőt vesz, és éreztem az izmokat a hasán. Nem tudom, hogy ki volt de azt igen, hogy mellette mindig biztonságban leszek akár mi is történjen.  Már teljesen lenyugodtam és egyszer csak elájultam.