4. Fejezet - Deja vu

Reggel arra keltem, hogy remegek, mint a nyárfalevél. Kinyitottam a szemem láttam, hogy a verandán vagyok.  Emlékszem, hogy a buliból miután eljöttem, az utcán elkezdtem futni, mert valami követett és engem szólogatott, és egyszer csak belefutottam valakibe. Ezután meg minden tiszta homály. Hogy kerültem vajon ide? Lehet, hogy az hozott ide akibe bele futottam? De ki volt az és honnan tudta, hogy itt lakom? Vajon  mit csinált velem míg nem voltam eszméletemnél? Nem értettem ebből az egészből semmit. Minél jobban bele bonyolódtam ebbe az egészbe annál több kérdés gyülemlett fel bennem. Ahogy így gondolkodtam  az jutott eszembe, hogy a tűz óta történnek ilyen furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok velem. Arra jutottam, hogy mi van ha ezek mögött valamilyen természet fölötti dolgok állnak. Ááá…nem…de…mi van ha mégis. Nem, biztos nem, próbáltam magammal elhitetni de nem ment. Ami történt velem az nagyon megijesztett és tudtam, hogy nem ez volt az utolsó megmagyarázhatatlan dolog ami történt velem. Még 15 perc után se tudtam megnyugodni, csak ez jár a fejemben. Felkeltem a székről és megláttam egy telefont. Hát ez meg, hogy került ide? – kérdeztem magamtól. – A szüleimé  biztos nem és Marco- nak sem ilyen van. Talán…talán azé aki haza hozott? Igen csak is az övé lehet. Megnéztem hátha találok képet vagy valamit aminek a segítségével megtalálhatnám, de nem volt semmi. Így hát a zsebembe raktam és bementem.

- Nahát! Kit látnak szemeim? – mondta Marco ördögi mosollyal az arcán.

- Loréna! Nagyon aggódtunk miattad, már a rendőrséget akartuk hívni. Mégis hol voltál? – kérdezte Bill és Carmen.

- Ööö… hát én… nagyon sajnálom. De egész kettőig buliztunk és Vanda meg nem akarta, hogy ilyenkor járkáljak egyedül az utcán ezért nála aludtam. Ugye nem vagytok dühösek? – tudom, hogy nem kellett  volna hazudnom, de az igazságot, biztos, hogy nem hitték volna el. Marco pedig tök hülyének nézett volna.

- Na jó, most az egyszer megbocsátunk, de többször ilyen nehogy elő forduljon! Megértetted? – mondta Carmen, megölelt és egy puszit nyomott a homlokomra.

Láttam rajta, hogy egy kicsit dühös, de a félelem érzése irántam jobban eluralkodott rajta. Ez nekem nagyon jól esett. De ezt többször tényleg nem szabad csináljam, mert különben elfogom veszíteni a bizalmukat.

- Megígérem, hogy ilyet nem fogok csinálni és még egyszer sajnálom.

- Na persze neki meg nem baj, hogy ilyet csinált? De ha én csináltam volna akkor minimum 10 év szobafogságot kaptam volna. – mondta dühösen.

 Láttam a szemében, hogy a legszívesebben megölt volna, hogy soha az éltben ne is lásson.

- Marco most miért viselkedsz így? – kérdezte Bill.

- Csak azért mert utálom az igazságtalanságot! Amúgy is miért kellett örökbe fogadjátok? Így csak az én életemet b*sztátok el.

Látom, hogy a pokolba kíván. Néztem, hogy én miattam veszekednek és ez csak is az én hibám. Talán igaza van és nem is kellett volna örökbe fogadjanak. Jobb lenne neki, talán még nekem is. Sose bírtam a veszekedéseket, főleg ha az én hibámból történtek.

- Kérlek, kérlek ne veszekedjetek!

Hiába is próbáltam szólni nekik, hogy fejezzék be, mert meg se hallottak. Az ő hangjuk elnyomta az enyémet.

- Marco fejezd be, de nagyon gyorsan! – szólt rá Bill egyre fenyegetőbb hangon.

- Ki nem állhatom ezt a… a nőszemélyt! Válasszatok vagy ő vagy, pedig én. Gyerünk!

Én már elkezdtem sírni a feszültség pedig egyre nagyobb lett.

- Hogy kérhetsz ilyet, hogy válasszunk közületek. Fogadd el, hogy Loréna mostantól a családunk tagja és a te húgod. – mondta Carmen már bőgve.

- Tőlem bármit kérhetsz csak azt nem, hogy fogadjam el ezt a kis semmire kellőt.

Ahogy ezt a mondatot kimondta, Bill felpofozta, hogy az arca egyből bevörösödött. Felrohantam a szobámba sírva, Marco pedig úgy elrohant innen mintha fejszével kergetnék.

Az ágyamra vetettem magam és csak zokogtam. A házban olyan nagy csönd lett, hogy a szobámba felhallatszott, ahogy Carmen sír. Erre én meg jobban elkezdtem sírni, és csak magamat hibáztattam. A takarom már tele volt könnyel, a szememet már teljesen kisírtam. Úgy látszik, hogy az én sorsom csak a szenvedés, boldog életet már sose fogok élni. Kimentem a teraszra, csak álltam ott és néztem ki a fejemből. Megláttam, hogy a fa mögül engem bámul valaki. Gyorsan lerohantam, mert mi van ha ő volt az aki haza hozott. De mire leértem nem volt ott senki. Körbe néztem de egy árva lélek sem volt kint rajtam kívül. Nem értettem, hogy hogy bírt ilyen gyorsan eltűnni.

- Loréna mi a baj? – kérdezte Carmen aggódva.

- Semmi. – válaszoltam és leültem a lépcsőre.

- Kérlek ne hogy magadat hibáztasd!

- Már hogyne tenném, hisz az én hibám csak ez enyém. Amíg nem voltam itt biztos nem volt ennyi veszekedés, mint most. Jobb lenne, ha elmennék innen a francba. Mindenkinek jobb lenne, főleg Marco- nak.

- Nem, ez nem igaz. Ilyet többet ne merj mondani! Marco az mindig is ilyen önfejű volt. Sose szerette a változást. Biztos vagyok benne, hogy idővel megfog szeretni, csak türelmesnek kell lenni. Majd meglátod!

- Rendben. Ha te mondod akkor biztos így lesz Anya. – mondtam mosolyogva közben a földre néztem.

Kicsit össze voltam zavarodva, még én se tudtam, hogy miért mondtam ki. Nem is gondolkodtam, csak a szívemre hallgattam és a szívem pedig ki akarta mondani azt a…azt a szót amit eddig még egyszer se mondtam. De nagyon jól esett. Ilyet még egyszer sem éreztem. Végre valakit anyának szólíthattam.

- Ugye ugye jól hallottam, hogy a… anyának szólítottál. Mondd, hogy nem csak beképzeltem magamnak!

- Nem csak beképzelted magadnak, mert anyának hívtalak. – mondtam mosolyogva és megöleltem.

- Mi ez a nagy ölelkezés itt? Én is beszállhatnék? – kérdezte Bill nevetve.

- Hát persze apa.

- Apának hívtál?

- Igen azt hiszem.

- Végre már ezt vártam amióta csak ide kerültél. – elkezdett ugrálni meg táncolni és azt ordibálta, hogy apának hívott, apának hívott.

Akik elmentek előttünk szerintem kicsit sem nézték bolondnak. Öröm volt nézni, hogy ennyire örül csak egy szónak.

- Gyertek ti is! – megfogta a kezemet és elrántott.

- Én nem megyek. Nem, nem.

- Na anya légyszi! Az én kedvemért. – kérleltem mosolyogva, de végül beadta a derekát.

Ott hárman ugráltunk meg táncoltunk a ház előtt. Nem érdekelt senki és semmi, nem érdekelt, hogy teljesen bolondnak tartanak minket. Egyszerűen csak jól éreztük egymást.

Este 9 óra volt, fent csináltam a házimat hétfőre. De Marco még mindig nem jött haza. Már a legrosszabbra gondoltam, mi van ha megszökött innen és ez az én hibád. Nem azt nem hiszem biztos nem olyan hülye, hogy ezt megtegye. Te jó ég, miért aggódok én ennyire miatta. Ő se tette akkor én miért teszem? Talán kezdem meg kedvelni, ugyan dehogy vagy mégis?  Nem vagyok normális, Marco egy csepp szeretetet se mutatott felém, én meg azon töprengek, hogy szeretem- e vagy nem. Úgy látszik, hogy kezd elmenni az eszem.

- Loréna gyere le kész a vacsi! – kiabált fel Carmen.

- Megyek. Ahogy leértem akkor toppant be az ajtón Marco. Rám nézett és fel is ment a szobájába még csak nem is köszönt.

- Fiam gyere ide! – szólt rá Carmen. De ez sem érdekelte.

- Inkább most hagyjuk. – mondta Bill. – majd később beszélek vele.

Leültünk az asztalhoz és elkezdtünk nélküle enni. A vacsora csöndben telt el.

- Nagyon finom volt. – mondtam, megpusziltam őket és felmentem a szobámba.

(hétfő reggel a suliban)

- Szia Loréna. – köszönt Vanda dühösen.

- Szia! De mi a baj?

- Hogy mi a baj? Még van képed megkérdezni? Miért hagytál csak úgy ott a bulin? Mindenhol kerestelek azt hittem, hogy elraboltak vagy valami baj történt veled.

- É… én sajnálom, de két részeg srác elkezdett fogdosni én meg megijedtem és elfutottam. Sajnálom tényleg, kérlek, bocsáss meg nem csinálok többet ilyet.

- Nyugi megbocsátok de legközelebb szólj nekem és majd jól elintézzük őket. Nem tudod, hogy néznek ki?

- Nem.

- Óóó…csak tudjam meg és úgy összeverem őket, hogy még a szüleik sem fogják felismerni őket. – mondta és közben az öklét beszorította.

- Kezdek tőled félni. – mondtam nevetve.

- Nem kell, hogy félj mert téged nem tudnálak bántani. – és megölelt.

- Ni csak kit látnak szemeim. Szia drótfogú. – köszönt Seli

- Mondd csak Loréna te hallottál valakit? Mert én nem. – mondta Vanda.

- Chh… ugyan már ne szórakozz velem. Különben is akit láthatatlannak kéne nézni az te vagy drótfogúkám. – mondta nevetve.

- Csak szólok, hogy már hetedikben le vették rólam a fogszabályzót. Amúgy meg kitalálhatnál valami mást, mert hát ezen már csak te vagy fennakadva. Talán nincs szókincsed?

- De képzeld, hogy van! – mondta kicsit mérgesen. -  Amúgy a barátnődet, hogy hívják.

- Kérlek szépen ő Loréna McDonald. – mondta Vanda.

- McDonald? Te talán Donáld kacsa rokona vagy? – kérdezte röhögve.

Remek kezdődik elölről a történet. Kezdtem már örülni, hogy már nem fognak így csúfolni. Kár volt előre innom a medve bőrére.

- Hogy te egy mekkora kis… kis…

- Vanda hagyjad! Mit foglalkozol vele, nehogy már lealacsonyodj az ő szintjére. – fogtam magam és elmentem.

- Ezt majd még megkapod! – mondta Vanda.

- Jaj… csak győzzem kivárni. – és elkezdett röhögni a barátnőjével , olyan hangosan, hogy az egész suli meghallotta. Mondjuk szerintem inkább az a lány Seli- nek a pincsije, mint a barátnője.

- Loréna, Loréna! Várj már meg! Te hagyod hogy így beszéljen rólad? – kérdezte Vanda.

Megálltam és elment előttem egy srác. Nem tudtam, hogy ki, de úgy érzetem mintha már találkoztam volna vele. A szemébe néztem ő is az enyémbe. Ez csak egy pillanat volt, de ahhoz bőven elég volt, hogy teljesen megbabonázzon. Egyszerűen elvarázsolt a tekintetével. Fekete szeme volt, teljesen elvesztem a tekintetében. Ő már több mint 20 méterre volt tőlem de még mindig bámultam, mint borjú az új kapura. Még jó, hogy nem kezdtem utána csorgatni a nyálamat.

- Loréna! – ordított egy nagyot a fülembe Vanda.

- Áúú… ezt miért csináltad?

- Csak azért mert nagyon feltűnően nézted Don- t. – mondta nevetve Vanda.

- Don? Hát így hívják? – még mindig csak őt néztem, és láttam, hogy ő is engem néz. Teljesen elpirultam. Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. De ezt sajnos Seli is észre vette, ahogy Donnal szemezünk. Oda ment hozzá és elkezdett vele flörtölni, csak azért, hogy nekem fájdalmat okozzon ami sikerült is neki. De elbírtam rejteni ne hogy ezzel örömet szerezzek neki. Ahogy láttam nem ért el nála sok mindent, mert egyből bement Don.

- A legjobb pasit szúrtad ki te is! – mondta Vanda.

- M… miért? – kérdeztem.

- Azért, mert nem kavar nála fiatalabb csajokkal.

- Óó tényleg? – kérdeztem kicsit zavarodottan.

- Tényleg. De azért jó szemed van, mert ő a leghelyesebb srác az egész suliból. Minden lány csorgatja utána a nyálát, nem vagy egyedül. Tudod, hogy hányan bepróbálkoztak nála, de mind pofára esett. Még én is. – mondta kicsit elpirulva.

- Az összes lánynak nemet mondott? – kérdeztem megdöbbenve.

- Bizony. Néhányan azt beszélik róla, hogy buzi. De én ezt nem hiszem el róla, mert túlságosan is jó pasi, hogy az legyen. Na de most már mennyünk, mert nem soká becsöngetnek.

- Jó mennyünk.

Az első óránk matek lesz. Szuper.  45 perc azzal telt, hogy Don- ra gondoltam. Egyszerűen nem bírtam másra gondolni csak rá. Teljesen bevéste magát az agyamba. Így még egy srácra se gondoltam, mint rá. Látnom kellett újra, mert nem bírtam volna ki, hogy ne lássam. Kicsengettek. Ahogy sétáltunk a folyosón csak őt kerestem.

- Loréna! Hahó!

- Mi?

- Ennyire megbabonázott Don? Ez már túlzás kicsit nem gondolod? – kérdezte nevetve Vanda.

- Ööö… hát… izé nem tudom, és megint csak rajta járt az eszem. Annyira belemerültem a gondolkozásba, hogy nem is vettem észre az ajtót és neki mentem.

- Loréna vigyázz! – kiabált rám Vanda.

- Áúú! – kiabáltam fel a földön ülve és közben a fejemet fogtam.

- Jaj én annyira sajnálom, ugye nem verted be nagyon magad? – kérdezte Don.

- Meg se tudtam szólalni. Egy hang se akart kijönni a torkomon. Teljesen elvörösödtem, ahogy hozzám szólt. Körülbelül olyan vörös lehettem, mint egy paprika.

- Vanda belém rúgott egyet, hogy végre szólaljak meg. Én ránéztem ő meg csak mosolygott. Aztán pedig Donra néztem.

- Hát… a fejem nagyon fáj, szerintem lett is egy puklim. – mondtam kicsit nyögdécselve.

- Szerintem meg kéne nézzen  egy orvos is. – mondta Don.

- Ööö… nem… nem kell.

- De hogy is nem! Mi lesz ha elájulsz vagy valami komolyabb baj történik veled. – mondta Vanda.

- Igaza van Vandának, elviszlek az iskolaorvoshoz a biztonság kedvéért. – és nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen.

- Na mi lesz nem harapok. Talán félsz tőlem? – kérdezte mosolyogva. Az a mosoly úr isten! Teljesen kikészültem egyszerűen imádom.

- Nem félek, miért félnék? – és megfogtam a kezét. Ahogy megérintettem olyan érzés volt mintha egy kisebb áram rázás ért volna. Gyorsan elengedtem és felálltam egyedül. De hirtelen megszédültem és ő elkapott. A két kezét a derekamra tette, én meg a vállát fogtam meg. Egymás szemébe néztünk és megint azzal a… a mosolyával mosolygott rám. Pont ekkor jött ide Seli és meglátott minket.

- Itt meg mi folyik? – kérdezte ordibálva.

De senki se foglalkozott vele akár mennyire is toporzékolt, mintha ott se lett volna.

- Mehetünk? – kérdezte Don.

- Igen. – válaszoltam mosolyogva.

Az egyik kezével megfogta a kezemet a másikkal pedig a derekamat. Ahogy elindultunk hátra néztem és láttam, hogy mindenki minket néz. Láttam, ahogy Seli majd meg őrül a féltékenységtől, Vandát, ahogy majd meg szakad annyira nevet rajta. Így mentünk újra azt éreztem, mikor abba az idegenbe futottam bele péntek este. Mi van ha ő volt az és ő vitt haza. Rászántam, hogy bármennyi időbe is kerüljön de kiderítem, hogy ki volt az, és ezt még ma elkezdem.

- Szédülsz még? – kérdezte.

- Egy kicsit. – válaszoltam.

- Félsz tőlem?

- Én… ööö… nem fé… nem félek. Miért félnék? – nagy nehezen végre kimondtam. Még mindig nem bírtam rendesen beszélni. De nem tudom miért, talán azért, mert ennyire elvarázsolt. Vagy nem tudom, mert még ehhez hasonlót nem éreztem sohasem.

- Akkor miért nem nézel rám. A padló talán érdekesebb, mint én? – kérdezte nevetve.

- Nem tudom. – válaszoltam. Nem jutott semmi más eszembe. Mondta volna azt, hogy azért nem nézek rád, mert halálosan beléd estem és ha látlak akkor még gondolkodni se tudok igazán.

- Megjöttünk! Elengedett és már nyitotta volna ki az ajtót, mikor megkérdeztem.

- Nem tudod, hogy mennyi az idő?

- Miért érdekel? – kérdezte felháborodottan.

- Csak úgy. – válaszoltam de még mindig a földet bámultam.

- Bocsi, de nem tudom mert nincs nálam telefon. Elhagytam. – mondta egyre zaklatottabban.

- Hol hagytad el?

- Nekem most mennem kell. - Most már boldogulsz egyedül is. – és el is viharzott. Olyan gyorsan ment, hogy még a port is felverte maga után. Úgy tett mintha valami olyasmit tettem volna, amit nem szabad. Most már olyan 99%- ig biztos voltam benne, hogy aznap este belé futottam. Mert ha nem ő lett volna, akkor miért viselkedett volna így. Nagyon feszült lett, ahogy feltettem ezt a kérdést. De ha ő volt, akkor vajon miért volt pont ott ahol én és honnan tudta, hogy hol lakom mikor most találkoztunk először. Nagyon különös ez az egész.

- Na Loréna mi volt Donnal? Láttad volna Seli- t, majd meg ette a féltékenység.

- Nem volt semmi. Elkisért az orvoshoz aztán meg elment.

- Te meg hagytad elmenni? De bolond vagy.

- Miért? csak azért mert nem tartottam vissza?

- Pontosan. Egy olyan pasit hagyni elmenni! Te vagy az első lány, aki ilyen közel került hozzá. Ha én lettem volna a te helyedben akkor bármit megcsináltam volna, hogy ne mennyen el.

- Hello Donald kacsa! Hogy merészeltél Don közelébe menni? Ő az enyém csak az enyém!

- Akkor szerintem ezt vele is tudatni kéne, mert ahogy én láttam ő nem tud róla. Meg ha a tied akkor miért nem vagytok együtt minden percben. Hmm… ? Talán féltékeny vagy? Hogy engem meg érintett, téged meg nem?

- Én féltékeny? Ugyan már, és pont rád? Miket képzelsz? – próbálta letagadni, azt hogy irigy rám de nem sikerült neki.

- Ha ez nem igaz akkor mért vagy vörös? Talán meleged van? – kérdeztem. Nem tudott erre mit válaszolni és elrohant a barátnője pedig utána, mint ahogy a kutyák szokása hogy rohan a gazdi után.

- Csajszi! Ezt aztán jól elrendezted! Csapolj bele! Ezt magkapta. – mondta nevetve.

- Na igen! – mondtam nevetve. – Ehhez érteni kell.

- Jól beszélsz. Most egy ideig nyugtunk lesz tőle.

 

- Nem megyünk el együtt valahova? – kérdeztem Vandát.

- Bocsi, de nem érek rá mert fogorvoshoz kell mennem. De majd bepótoljuk máskor. Rendben?

- Rendben.

- Nem baj?

- Dehogy baj! – mondtam mosolyogva.

- Akkor jó. Na szia! – és megölelt.

- Szia.

Miközben sétáltam haza fele, azon gondolkodtam, hogy vajon ez tényleg Don telefonja. Mert ha nem akkor eléggé leégettem magam. Annyira bele merültem a gondolkodásba, hogy nem vettem észre a velem szembe jövő autót.

- Áááá…

3. Fejezet - Találkozás

Reggel madárcsiripelésre keltem. Kicsit nehézkesen, de kinyitottam a szememet. Körbenéztem, mert azt hittem, hogy csak álmodok, de nem. Ez itt a valóság. Olyan 10 perc után feltápászkodtam az ágyról és kimentem a teraszra. Kicsit még hűvös volt, fáztam. A tegnap estére gondoltam, ami eszembe jutott, hogy nem voltam egyedül az égő épületben. Ez a dolog egyszerűen nem hagyott nyugodni. Megint kirázott a hideg. A szél is elkezdett fújni. A hajam össze vissza szállt. Úgy, hogy fogtam magam és bementem. Oda mentem a szekrényhez és azon töprengtem, hogy mit vegyek fel. Végül egy farmernadrág, egy póló, egy boleró és egy topánka mellett döntöttem. A hajamba pedig kötöttem egy tűz vörös masnit.

- Ilyen korán már fent vagy? – kérdezte Carmen.

 - Igen. – válaszoltam kicsit még álmos fejjel. – Korán kelő típus vagyok.

- Értem. Engem a te korodban alig lehetett kiráncigálni az ágyból. – mondta nevetve.

- Hát én nem szeretek sokáig aludni, mert így sok szép dologról lemaradnék. Például a napfelkeltéről, a nyugalomról, csendről. Ilyenkor még  alszik az egész város, és így legalább nyugodtan eltölthetek pár órácskát. Meg szeretem a friss harmat illatát.

- Milyen költői vagy!

- Én már csak ilyen vagyok. – mondtam mosolyogva.

- Ez mind szép és nagyszerű dolog, de most már siessünk, mert késésben vagyunk.

Mindig csak ez a sietés, ebből már elegem van. Nem tudom, hogy hova ez a sietség, hisz előttünk még az egész nap.

- Kérsz enni valamit? – kérdezte Bill.

- Köszi nem csak egy narancslevet kérek.

- Rendben, de biztos nem eszel?

- Nem reggel sose szoktam enni.

- Jó reggelt hugi! Jól aludtál? – kérdezte Marco. Gyere egy kicsit, mert szeretnék veled beszélni!

Mit akar már megint tőlem, de jó biztos nem sül ki belőle.

- Ha lehetséges akkor a suliban még csak a közelembe se gyere. Nem szeretnék égőzni veled. Rendben? – kérdezte flegmán.

- Ööö… rendben. – mondtam nyögdécselve.

- Jó kislány. – mondta és meg veregette a vállamat.

Nem tudom miért nem merek visszaszólni neki, mintha a szolgája lennék, aki mindig azt csinálja amit mond. De ezen változtatni fogok, most már nem hagyom magam, keményen visszavágok neki.

- Loréna gyere indulunk. – mondta Carmen.

- Megyek.

- Marco? Bill hol van Marco? – kérdezte Carmen.

- Már elment, azt mondta, hogy a haverjaival megy.

- Remélem, hogy nem fog megint ellógni. Ha igen akkor kitekerem a nyakát! – mondta dühösen.

- Mért kell neked mindig a legrosszabbra gondolnod? – kérdezte Bill nevetve.

- Inkább induljunk! Jó.

- Jó. – mondtam mosolyogva.

- Na Loréna kapok egy puszit? – kérdezte Bill.

- Hát nem is tudom, megérdemled? – kérdeztem nevetve.

- Nos… hát szerintem igen. – mondta vigyorogva. – Anyus szerinted megérdemlem?

- Persze, hogy meg. – mondta nevetve.

- Akkor jó. – és megpusziltam.

Úgy érzem, mintha már születésemtől fogva itt élnék. Igaz, hogy még csak ez a második napom itt, de nagyon megszerettem őket.

- Meg is jöttünk. – mondta Carmen.

Remek. Ez volt az a pillanat, amit legkevésbé vártam. Szó szerint már rettegek a sulitól. Mi van ha nem fogadnak be, mi van ha nem lesz egy barátom se, mint az előző sulimban.

- Gyere kicsim mennyünk.

- Félek. – mondtam lehajtott fejjel.

- De nem kell, hogy félj. Biztos nagyon jól fog menni. Téged nem lehet nem szeretni. Te egy imádni való, aranyos, kedves lány vagy. Könnyen szerzel majd barátokat, majd meg látod csak fel a fejjel.

Úgy látszik, hogy Marco az kivétel, mert ő utál nagyon is. Biztos mikor ezt mondták akkor nem volt jelen, mert vele ezt elfelejtették közölni. Ki nem állhat, de ha ő így akkor én úgy.

- Sara is mindig ezekkel a szavakkal próbált felvidítani. – mondtam elszomorodva.

- Jaj sajnálom én nem akartam.

- Semmi baj, hisz nem is tudhattad. – és megöleltem.

- Mehetünk.

- Igen.

Ahogy közeledtünk az épülethez sorra néztem az embereket. Láttam, hogy ők is csak engem néznek. Egyre jobban elbizonytalanodtam. Olyan lenézően néztek rám. Úgy, hogy inkább lehajtottam a fejem, hogy ne is láthassam az arcukat.

- Jó napot igazgató nő. Köszönjél már bökdösött Carmen.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem hallottam semmit.

- Jó napot. – mondtam kicsit halkan.

- Jó napot. Biztos te vagy Loréna. Igaz?

- Igen én lennék.

 Csak nézett rám, mintha ismerne. Meg ez a mosoly? Nem tudom miért, de kirázott tőle a hideg, meg olyan fiatal. Még biztos, hogy nincs is 30.

- Akkor a papírok itt vannak? – kérdezte az igazgató nő.

- Persze itt van minden, ami csak kell. – mondta Carmen.

- Nagyon jó, rendben. Nincs semmi akadálya, hogy itt tanuljon. – mondta mosolyogva. – Ha akarod akkor már ma el is kezdhetsz tanulni.

- Nem lehetne holnap? – kérdeztem.

- Szerintem jobb lenne ha itt maradnál, mert nekem sok dolgom van és nem szeretném ha egyedül lennél otthon. – mondta Carmen.

- Na jó rendben maradok. – mondtam flegmán.

Inkább lettem volna otthon egyedül mint itt ezzel a nővel. Olyan fura érzésem támadt tőle. Azt éreztem, hogy nem is az akinek kiadja magát. Szerintem jobban teszem ha nem leszek nagyon a közelében. De ezt kicsit nehéz lesz betartanom.

- Akkor megyek majd ha vége a tanításnak akkor hívj fel és eljövök érted. – megpuszilt és el is ment.

- Rendben, szia.

- Gyere, megmutatom az osztályod.

- Figyelem mától fogva Loréna az osztálytársatok. Szeretném ha jól bánnátok vele és segítsetek neki beilleszkedni. Nézd csak ülj le Paul mellé.

- Szia Loréna. Szép neved van.

- Köszi.

- Most költöztél ide?

Ööö… igen.

- Jól fogod itt érezni magad. Tök jó hely és mindenki kedves mindenkivel. – mondta mosolyogva Paul.

- Te már csak tudod.

- Hát igen, én mindent tudok.

- Te mindent? Chhh ugyan már. Ne higgy neki, csak azt tudja, hogy hogyan űzze el a csajokat magától. – mondta nevetve Vanda.

- Nanana… Vanda. Hozzád mégis kiszólt? Mi? Olyan jó, hogy mindenbe bele ütöd az orrodat. – mondta Paul dühösen.

Mégis hova kerültem! Tönkre megy a fülem, ha így folytatják tovább. De itt legalább hozzám szólnak.

- Én csak az igazat mondom. Amúgy Vanda vagyok.

- Loréna.

Örülök. – mondta mosolyogva. – Vigyázz vele, mert majd felpróbál szedni. Minden új csajjal ezt csinálja, mert még nem ismerik.

- Rendben vigyázok. – mondtam nevetve.

- Te meg miről beszélsz?

- Gyerekek most már legyetek csöndben. – mondta a magyar tanár.

- Na várj csak kint majd még meg kapod a magadét.

- Jaj de félek.

- Vanda Paul fejezzétek be vagy kaptok egy-egy egyest.

Nagyon idegesít a padtársam állandóan csak bámul. Majd nem hogy kiesett a szeme. Mintha olyan szép lennék.

(kicsengettek)

- Loréna jössz velem WC- re? – kérdezte Vanda.

- Igen.

- Hogy hogy ideköltöztél?

- Azért mert akik örökbe fogadtak azok itt élnek.

- Óh… hát nem is tudtam. Bocsi, én… nem is kellett volna megkérdeznem. Mindig olyanokat kérdezek amiből később baj lesz.

- Ugyan már nem kell bocsánatot kérned nem is tudhattad.

- Jól van inkább beszéljünk másról! Eddig, hogy tetszik a suli?

- Hát sokkal jobb, mint az előző sulim.

- Ma 7-kor lesz egy suli buli, nem akarsz eljönni?

- Hát… én nem… nem tudom. Az az igazság, hogy a bulizás nem nekem való. Ég és föld van köztünk.

- Ugyan már mért mondod ezt, mindenkinek az életébe kell egy kis buli. Légyszi gyere el velem. Tök jól fogjuk érezni magunkat. Szerzünk barátokat, bepasizunk és szórakozunk. Jó lesz majd hidd el. Tudod mit? Add meg a címedet és majd elmegyek érted.

- Rendben. – mondtam mosolyogva.

- Jó napot Loréna kész van? – kérdezte Vanda.

- Rögtön jön, addig mért nem jössz be?- mondta Bill. – Ülj le oda nyugodtan!

- Jó, köszönöm.

- Vanda te meg mit keresel itt? – kérdezte Marco.

- Neked is szia. Amúgy meg Lorénát várom.

- Hogy vagy képes vele barátkozni? Úr isten! Vigyázz ne hogy elkapj tőle valami betegséget! – mondta röhögve.

- Még is hogy beszélhetsz így a húgodról?

- Könnyen, hidd el. Egyszerűen nem bírom el viselni és nem a testvérem csak egy jött ment.

- Hogy te mekkora bunkó vagy? Mégis mi bajod van vele?

- Szia Vanda! – köszöntem mosolyogva. Rá néztem Marco- ra és szinte biztos voltam benne, hogy rólam beszélt, mert az arca egy nyitott könyv volt számomra. Utána meg Vandára néztem ő is nagyon furán nézett. Mintha összebeszéltek volna ellenem, síri csönd volt, csak a légy zümmögését lehetett hallani. Marco lassan Vandára nézett és mintha tudta volna, hogy mit akar tőle, hogy ne hogy elmondja azt amiről beszéltek, mert különben vége.  Annyira nézték egymást, hogy még csak nem is vették észre, hogy én is itt vagyok. Ezt meguntam ezért megtörtem a csendet. – Vanda! – szólítottam, hogy végre észhez térjen.

- Mi? Ja… ööö… szia! Észre se vettelek. Akkor mehetünk? – kérdezte kicsit zavarodottan.

- Persze. – válaszoltam. De ez engem nem hagyott nyugodni. Vajon miről beszélhettek?

- Érezd jól magad! – kiabálta Bill, mikor már nyitottuk az ajtót. – Ne gyere túl korán! – és csak nevetett.

- Rendben. – mondtam én is nevetve.

- Nagyon jó fejek mostoha szüleid. De nem is mondtad, hogy Marco a testvéred! – mondta elpirulva.

- Igen azok. – jelentettem ki büszkén. – Hát… nem kérdezted! Amúgy miről beszéltetek? – kérdeztem kíváncsian.

- Semmiről. – mondta közben meg a földet bámulta.

Nem is akartam ezzel nyaggatni, mert biztos, hogy nem fogja elmondani. De legbelül tudtam, hogy nem az igazat mondja. Mert olyan furán viselkedik amióta elindultunk, nem beszél annyit, mint szokott. Igaz, hogy nem ismerem rég óta, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy megbírjam állapítani, hogy egy nagy dumagép. De nekem ez nagyon tetszik benne, mert legalább nem tudod unatkozni vele. Ha a közelében vagyok az unalom szót nem is ismerem.

- Na? Felkészültél, hogy bulizz egy nagyot?

- Hát… nem mondhatnám. A „buli” szó nem szerepel a szótáramban.

- Ugyan már ne legyél ennyire negatív. Jól fogod érezni magad, mert a világ legnagyobb bulizósa áll melletted. – mondta nevetve, megfogta a kezem és beráncigált a suliba, még csak védekezni se tudtam, mert nagyon erősen fogta meg a kezem.

- Gyere táncolni! – kiabálta bele a fülembe.

- Nem, inkább itt maradok és majd innen nézlek téged. – közbe a fejemet úgy ráztam, mintha valami bajom lenne. Vanda meg csak legyintett egyet és a nagy tömegben eltűnt. Én csak ültem és ültem az idő pedig telt. Már tíz óra volt és azóta, hogy ide értünk nem is láttam még egy percre se. Már nagyon untam magam. Nem tudtam mit csinálni már arra gondoltam, hogy elmegyek, de nem akartam ezt csinálni Vandával ezért még ott maradtam. Néztem sorra az embereket, hogy hogy tombolnak, nagyon csodáltam őket. Mert tudtam hogy én így soha az életben nem fogok bulizni, így táncolni, piálni. Pedig a legszívesebben ezt csinálnám, de egy érzés állandóan csak visszatart. A zene annyira hangos volt, hogy már a saját gondolataimat se hallottam. Mellettem két sárga ült akik már a sárga földig leitták magukat, ennél jobban már nem is lehetett volna. Egyszer csak elkezdtek velem kötözködni. Ráncigáltak, hogy mennyek velük táncolni. Fogdostak az egyik a combomra rakta a kezét és elkezdte lassan felfele húzni, amíg el nem ért a mellemig. Én próbáltam ellökni magamtól őket, de nem ment túlerőben voltak. Hirtelen az egyik összeesett a másik pedig a barátjára nézett, én meg kihasználtam a helyzetet és elfutottam.

Ahogy az utcára kiértem elkezdtem bőgni és csak mentem előre. Vanda se érdekelt ebben a pillanatban.

Olyan 10 perc után minden fele csak ködöt láttam, a szél is feltámadt, csak úgy süvített. Kezdtem fázni. Ez a helyzet arra emlékeztetett mikor ellógtam a suliból és csak egész 8- kor indultam vissza az árvaházba. Megint zajokat kezdtem el hallani mint aznap este. Egyre gyorsabban sétáltam, nagyon féltem. A szél egyre jobban süvített, már futottam. De nagyon kellett vigyázzak, mert még az orrom hegyéig is alig láttam el. A szívemet már a torkomban érzetem. Hírtelen meghallottam egy hangot ami engem szólított.

- Loréna, Loréna – mondta valaki suttogva és rekedt hangon.

- Már szinte sikoltoztam, egyre többször hallottam a nevemet. Csak futottam, de nem is tudtam, hogy hol vagyok. Egyre hevesebben lélegeztem. Nagyon fáradt voltam, de nem akartam lassítani, mert mi van ha az a valami elkap. Az eső is elkezdett esni én meg csak egyre hangosabban sikoltoztam. Ordibáltam segítségért, de mind hiába, az utcán csak én voltam és a félelem a csönd. Éreztem, hogy az a valami egyre jobban közelít felém, már szinte a hátam mögött volt. Egyszer csak neki mentem valakinek. A kezét a derekamra rakta én meg felsikoltottam. De egyszer csak befejeztem, kezdtem megnyugodni. Nem tudom miért de, biztonságban éreztem magam mellette, de felnézni nem mertem. A kezemet végig húztam a mellkasán. Éreztem a szívét, ahogy egyre gyorsabban ver. A lélegzetét, hogy egyre nagyobb levegőt vesz, és éreztem az izmokat a hasán. Nem tudom, hogy ki volt de azt igen, hogy mellette mindig biztonságban leszek akár mi is történjen.  Már teljesen lenyugodtam és egyszer csak elájultam.

2. Fejezet - Új otthon, új élet

- Jó reggelt álomszuszék. – mondta mosolyogva Ms Wilson. Kialudtad magad?

- Fogjuk rá. – válaszoltam kicsit fáradtan. Meddig aludtam? – kérdeztem kíváncsian.

- Két teljes napot átaludtál.

- Húú… hát nem semmi. – vágtam rá meglepődve.

- Na igen. Nem soká visszajövök, csak szólok a Doktor úrnak, hogy felkeltél. Rendben?

- Rendben.

Meghalt Sara meghalt. Egyszerűen nem tudom felfogni. Miért? Miért hagytál itt? Mi lesz most így velem, mihez fogok kezdeni magammal az életemmel. Kinek fogom elmondani azt, hogy mi bánt? Kinek fogom elmondani a problémáimat, ki fog hitet önteni belém, ha már minden reményem szertefoszlott? Kinek, kinek? – kérdeztem ordibálva.

- Loréna mi a baj? – kérdezte aggódva Ms Wilson.

- Sara-t akarom! – válaszoltam sírva.

- Jaj kicsim. Ő már nincs köztünk. – mondta sajnálkova és megölelt. Hidd el, hogy én megértelek, tudom, hogy mit jelentett neked és te is Sara-nak is nagyon sokat jelentettél. Ha tudnád, hogy mennyit áradozott rólad, mindig csak rólad beszélt. – mondta mosolyogva.

- Tényleg? – kérdeztem mosolyogva.

- Igen tényleg. Próbáld össze szedni magad, mert Sara se örülne, ha így látna téged. Ő is biztos azt akarná, hogy harcolj, legyél boldog és nevess sokat.

- Igen igaza van. Úgy fogok élni, ahogy, azt Sara elvárná tőlem. Összeszedem magam, és harcolni fogok, minden akadályt legyőzök, ami csak az utamba kerül. – mondtam magabiztosan.

- Ez a beszéd! – mondta nevetve és újra megölelt.

Most először érzem azt, hogy Ms Wilson szeret, ha a szíve legmélyén is de szeret. Ez nekem most nagyon jól esik, mert legalább van egy ember, akire számíthatok, ha már Sara itt hagyott.

- Köszönöm. – mondtam mosolyogva.

(3 nappal később)

Ma reggel nagyon boldogan keltem, mert ma végre kiengednek. De ettől függetlenül a szívemben örökre egy nagy űr marad, amit Sara hiánya okozott és ezt senki se tudja betölteni.

- Jó reggelt, jó reggelt! Látom ma reggel vidáman keltünk. – mondta a Doktor úr mosolyogva.

- Hmmm… igen, boldog vagyok, mert végre elmegyek innen.

A Doktor csak nevetett.

- Ennyire rossz itt lenni?

- Sose szerettem a kórházakat. – vágtam rá egyből.

- Értem. Nos a papírok el vannak intézve, úgy hogy akár most rögtön is indulhatsz. Ms Wilson kint vár.

- Jaj de jó. – mondtam nevetve. Köszönök mindent. – és egy puszit nyomtam az arcára.

- Hát csak a munkámat végeztem, de most már indulj. – mondta mosolyogva.

- Ms Wilson, Ms Wilson! – kiabáltam boldogan és a nyakába ugrottam, hogy majdnem elesett.

- Van neked egy jó hírem! – mondta mosolyogva.

- És mi az? – kérdeztem kíváncsian.

- Ma végre beteljesült a legnagyobb álmod. Mától egy igazi családban fogsz élni. – mondta mosolyogva.

- Mi?

- Hát nem is örülsz?

- De én örülök nagyon is csak megdöbbentett ez a hír. Mert hát köztudott tény, hogy a házaspárok inkább a kisebb gyerekeket szokták adoptálni. – válaszoltam megdöbbenve.

- Nos ez igaz, de ők egy 16 éves lányt akartak, ezért ajánlottalak téged nekik, és tegnap este mikor már aludtál, akkor megmutattalak téged nekik. Már minden papír el van intézve, már csak…

- De önt, hogy találták meg mikor az árvaház leégett. – mondtam kicsit idegesen.

- Úgy, hogy jó barátaim és tudták, hogy mivel foglalkozok.

- De a tűzben minden elégett akkor, hogy bírta elintézni a papírokat?

- Loréna te emiatt ne is aggodalmaskodj csak egyszerűen, örülj annak, hogy van családod és kész. Rendben?

- Jó rendben.

Nem tudom miért de, valahogy úgy éreztem, hogy minél előbb meg akar szabadulni tőlem.

- Jól ismerem őket jó emberek és lesz majd egy mostoha testvéred is, szeretni való fiú. Körülbelül annyi idős, mint te. Majd meglátod, hogy jó helyed lesz ott.

Az út alatt azon gondolkodtam, hogy vajon milyen életem lesz ott. Szeretni fognak rendesek lesznek velem, a mostoha testvérem el fog fogadni testvéreként? És ahogy egyre jobban belemélyedtem a dologba egyre több kérdés merült fel bennem.

- Na meg is jöttünk! Hát nem gyönyörű hely? – kérdezte mosolyogva.

- De nagyon. – válaszoltam kicsit aggódva.

- Nem kell, féljél Loréna, jól fogod itt érezni magad. Csak fel a fejjel. Gyere mennyünk!

- Jó. – bólogattam.

Te jó ég ott állnak a mostoha szüleim! Mi van, ha nem fognak kedvelni? Jaj istenem csak most állj mellém.

- Sziasztok! – köszöntek mosolyogva.

- Jó napot! – válaszoltam kicsit megszeppenve.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva Ms Wilson.

- Már nagyon vártunk ám.

- Én is azt, hogy végre legyen egy igazi családom. – mondtam kicsit félénken.

De azért legbelül nagyon boldog voltam.

- Jaj de udvariatlan vagyok, gyertek be. – mondta Carmen.

- Sajnálom, de nem birok bemenni, mert még nagyon sok munkám van, de azért köszönöm. – mondta mosolyogva Ms Wilson.

- Jól van te, tudod. – mondta Bill.

- Jól van kicsim, legyél jó. Gyere, adj egy puszit! Sziasztok és aztán vigyázzatok rá! – mondtat mosolyogva.

- Ne aggódj, vigyázunk.

Elment. Annyira sietett, hogy még el se köszönhettem tőle rendesen. Úgy látszik, hogy tényleg minél hamarabb meg akart tőlem szabadulni és sikerült is neki.

- Gyere Loréna mennyünkbe! – mondta Carmen és Bill.

- Ülj le oda a kanapára. Kérsz enni vagy inni valamit?

- Köszönöm nem.

- Nagyon szép neved van és milyen ritka.

- Köszönöm.

- Mi már most lányunkként szeretünk és reméljük, hogy te is el fogsz majd fogadni minket. Mindent meg teszünk annak érdekében, hogy úgy tekints ránk, mint a vérszerinti szüleidre.

- Ne, róluk inkább ne is beszéljünk, mert gyűlölöm őket tiszta szívemből, egyenesen már megvetem őket. – mondtam dühösen. Úgy, hogy ne akarják, azt hogy úgy tekintsek magukra, mint a vérszerinti szüleimre, mert az nem fog menni.

- Rendben van megértjük. Tudod engem is, elhagytak a szüleim még 6 éves koromban, úgy hogy hidd el, hogy átérzem a helyzeted. – mondta Carmen kicsit szomorúan. Úgy hogy nem vagy egyedül majd felváltva vigasztaljuk egymást. – mondta mosolyogva.

- Rendben ezt megbeszéltük. – mondtam.

Ez nekem nagyon jól esik, hogy ezt mondják. Végre azt érzem, hogy szeretnek, amit már elég rég óta várok. Azt hiszem, hogy könnyen meg fogom őket szeretni.

- Ha vigasztalásra szorultok akkor én is, itt vagyok. – mondta Bill nevetve.

- Igen tudom rád mindig minden helyzetben, lehet számítani, és ezért szeretlek annyira. – mondta Carmen.

- Csak ezért szeretsz? – kérdezte Bill.

- Részben ezért is de sok más tulajdonságodért is. – mondta mosolyogva és megpuszilta.

Olyan meghatódva néztem őket. Csodáltam őket, hogy ennyire szeretik egymást még hosszú évek után is. Örültem, hogy olyan családba kerültem ahol boldogság, vesz körül.

- Hány éve vannak együtt? – kérdeztem kíváncsian.

- 20 éve. – válaszolta Bill mosolyogva.

- Hú hát az nem semmi, gratulálok. – mondtam mosolyogva.

- Na igen 20 év és még nagyon sok évet fogunk megélni veled együtt. De szeretném, ha tegeznél minket, mert még nem vagyunk olyan öregek, hogy magázzál. – mondta Carmen nevetve.

- Jó Carmen. – és csak mosolyogtam.

- Na így már máris jobb. – és csak nevettek. – Meg akarod nézni a szobádat?

- Igen.

- Akkor menjünk!

- Azta ez csak az én szobám? – kérdeztem kíváncsian.

- Bizony csak a tied senki másé. – mondta Bill.

- Hallottuk, hogy mi történt az árvaházzal ezért vettünk neked ruhákat, cipőket, táskákat, ékszereket, ami csak kell. A szekrény teljesen tele van.

- Tényleg? – kérdeztem mosolyogva.

- Tényleg. – mondta Carmen.

- Nagyon szépen köszönöm.

- Nem kell semmit, se köszönj, ez természetes dolog, hiszen már te is a családunkhoz tartozol.

Ahogy ezt a mondatot kiejtette Carmen teljesen elérzékenyültem, be is könnyeztem.

- Mi a baj miért sírsz? – kérdezték aggódva.

- Csak, azért mert meghatódtam, ahogy ezt mondtátok, mert nekem mindig az volt az álmom, hogy legyen egy igazi családom, akik szeretnek, törődnek velem. Akik megadnának mindent azért, hogy boldog lehessek és most, tessék teljesült. Pedig még pár napja ez az álom lehetetlennek tűnt.

- Tudod Loréna feladni sose szabad, mert különben nem is fog teljesülni. – mondta Carmen.

- Igen most már én is tudom. – és megöleltem őket.

Ahogy ezt meg tettem egy olyan érzés futott át rajtam, amit szavakban nem is lehet kifejezni, mert erre ilyen szó nincs. De nem is akartam megmagyarázni, mert csak élvezni akartam a pillanatot. Míg el nem száll az érzés. Egyre jobban csak szorítottam őket, nem akartam őket elengedni. Éreztem, hogy ők se akarnak engem elengedni és még ezt csináltuk vagy öt percen keresztül.

- Loréna azért nem kéne megfojtani minket! – mondták nevetve.

- Óh bocsánat, de félek, hogyha elengedlek titeket, akkor hirtelen felébredek és ugyanúgy élek tovább az árvaházban, mint eddig.

- Nem kell aggódnod, mert ez nem álom, hanem a valóság, és soha nem fogsz minket elveszíteni. – mondta Bill és megpuszilt.

Meg se tudtam szólalni, egy hang se akart kijönni a torkomon annyira boldog voltam. Inkább csak bólogattam és mosolyogtam.

- Nem sokára haza ér Marco és őt is megismerheted. – mondta boldogan Bill.

- Rendben. –

Nem tudom miért de, én valahogy nem vártam hogy megismerjem, mert mi van, ha nem fog kedvelni.

- Akkor mi most itt hagyunk, hogy megbarátkozz a szobáddal. – mondta nevetve Bill. – Majd szólunk, ha megjött Marco.

- Oké. – válaszoltam én is nevetve.

Lefeküdtem az ágyra, és csak gondolkoztam. Úgy látszik, hogy a sok baj után végre élhetek boldogan, még ha csak egy kis ideig is de élhetek. Nagyon örülök, hogy egy olyan családba kerültem, ahol szeretnek és mindent meg tesznek annak érdekében, hogy végre jó életem lehessen. De még ez sem fogja velem elfeledtetni Sara-t. Az ő halálával egy rész belőlem is meghalt, ami már soha többé nem jön vissza. Egyszer csak egy kapu csapódás zavart meg gyorsan kirohantam a teraszra és meg láttam egy srácot, aki ebbe a házba jön be.

Magamban gondoltam, hogy biztos ő Marco. Az ajtón kopogást hallottam.

- Loréna gyere le! – szólt Bill.

- Rögtön megyek.

Vettem egy mély levegőt és lementem.

- Gyere, ide nem kell, féljél! – mondta Carmen. – Marco ő Loréna,- Loréna ő Marco

- Szia örülök, hogy végre megismerhetlek. Biztos vagyok benne, hogy jól ki fogunk jönni egymással.

- Szia én is örülök. – válaszoltam kicsit megszeppenve.

- Ez szuper, hogy már az elején így ki jöttök egymással. Nagyon örülök neki.

Ez a nézés! Olyan furcsán nézett rám, mint ha valami ufó lennék, vagy mit tudom én. De azt már tudtam, hogy köztünk minden lesz majd, csak testvéri szeretet nem.

- Loréna mi a kedvenc ételed? – kérdezte Carmen.

- A pizza. – mondtam mosolyogva.

- Rendben akkor az lesz a vacsi. Kinek van valami ellen vetése ezzel? Senkinek? Nagyszerű akkor megyek is. Ti csak beszélgessetek.

- Oké anyu.

- Bill nem akarsz segíteni?

- Ööö… de már repülök is.

Ahogy elmentek egyből síri csönd lett. Nem szólt hozzám én meg végkép nem szóltam hozzá. De egyszer csak megtörte a csendet. Valami metál számot rakott be. Biztos azért csinálta, hogy engem idegesítsen. Nagy nehezen rászántam magam és hozzá szóltam.

- Légy szíves ki kapcsolnád? – mondtam kicsit halkan de, meghallotta.

-  Szerinted majd pont azt fogom tenni amit te mondasz? Na figyelj ide ha azt hiszed, hogy itt boldog lehetsz akkor nagyot tévedsz. Minden napon azon leszek, hogy megkeserítsem az életed. Világos voltam?

Meg se mertem szólalni úgy megijedtem tőle, olyan gyáva vagyok. De tudhattam volna, hogy ez fog lenni.

- Chhh…mi van talán el vitte a cica a nyelved? Tiszta szégyen vagy. Te jó ég és te vagy a mostoha testvérem. Na én mentem és te csak nyugodtan folytasd a…a amit eddig csináltál. Ja és ha lehet akkor légy szíves ne gyere be a szobámba soha.

- Marco hova mész? – kérdezte Carmen.

- Fel megyek a szobámba, mert sok házim van.

- Na hát a mi fiunk tanulni is szokott? – kérdezte nevetve Bill.

- Ezek szerint? – mondta Carmen. – Loréna gyere, ide ne legyél egyedül.

- Megyek.

- Na miről beszélgettetek? – kérdezte Bill.

- Erről, arról. Segíthetek valamit?

- Nem kell szívem. – mondta Carmen mosolyogva.

- Fiam, gyere le kész a vacsora! – mondta Bill.

- Nem vagyok éhes.

- Ajj… megyek! Itt vagyok boldogok, vagytok? – kérdezte flegmán.

- Beszélj normálisan! Megértetted? Mégis mi bajod van? – kérdezte Bill.

- Nekem nincs semmi bajom csak egyszerűen rossz napom volt, ennyi az egész.

- Jól van, de azért viselkedhetnél, úgy hogy csak normálisan.

- Jól van na, nem kell így felkapni a vizet.

- Ízlik a pizza? – kérdezte Carmen mosolyogva.

- Igen nagyon finom. – válaszoltam.

- Loréna képzeld, holnap beíratunk abba a suliba, amelyikbe Marco is jár.

- Ilyen hamar? – kérdeztem rá egyből.

- Igen muszáj, mert így is nagyon sokat kell majd pótolj. – mondta Carmen.

- Az én sulimba? – kérdezte Marco idegesen. – Miért oda?

- Igen oda, mert az a legjobb suli és azért is oda, mert te ott leszel és így könnyebben be tud majd illeszkedni. Talán valami bajod van vele?

- Dehogy is pont ellenkezőleg nagyon örülök neki. Majd mindenki engem fog irigyelni, hogy ilyen szép testvérem van.

Ekkor a szemem rá szegeződött és ő is rám nézett. Olyan szemekkel nézett rám hogy ölni is tudott volna vele. Carmen és Bill elhitte, amit mondott de én nem. Tudom, hogy csak megjátsza magát előttük.

- Na ennek örülök, hogy így látod a dolgokat. – mondták mosolyogva.

- Felmehetek a szobámba, nem érzem jó magam.

- Persze menjél nyugodtam Marco. – mondta Carmen.

Na persze rosszul érzi magát. Biztos csak azért ment el, hogy ne legyen velem. Jó kifogás.

- Mi baja van, mostanában olyan furán viselkedik? Talán ezek is olyan férfi dolgok? – kérdezte nevetve Carmen.

- Befejeztem. Nem baj ha felmegyek a szobámba?

- De hogy baj. Majd később felmegyek. Rendben?

- Rendben Carmen. – mondtam mosolyogva.

Mielőtt még a szobámba mentem volna, hallottam, hogy beszél Marco valakivel. Oda mentem az ajtajához és meghallottam, hogy rólam beszél valakinek.

Ezt mondta: képzeld a szüleim örökbe fogadtak valamilyen árva kis csitrit. Ki tudja, hogy milyen betegségei vannak. De esküszöm, hogy pokollá fogom tenni az életét, amíg csak… várjál kicsit!

Te jó ég meg hallott! Gyorsan elbújtam a szekrény mögé. Marco mikor kinyitotta az ajtót és körbe nézett.

Hú szerencsére nem vett észre és elindultam a szobámba, de hirtelen kijött.

- Mégis mit képzelsz magadról, hogy hallgatózol? Azt hiszed, hogy bármit megtehetsz?

- Nem hiszek semmit.

- Nagyon helyes. Hogyha rajtam múlik, akkor te már nem fogsz itt lenni sokáig, mert mindent megteszek, hogy megkeserítsem az életed. Megértetted?

- Nem értettem meg, mert nem értek kutyául. Bocsi. – próbáltam valahogy visszavágni, de nem nagy sikerrel.

- Oh te… kis…

- Loréna hát itt vagy? Látom jól kijöttök egymással. – mondta Carmen.

- Igen anyu tök jól megvagyunk. – mondta Marco erőltetett mosollyal. – Igaz hugi?

- Igen. – próbáltam aranyos pofit vágni, de nem ment.

- Gyere Loréna megmutatok mindent, hogy minek hol van a helye!

- Rendben megyek.

Elindultam de Marco hirtelen visszarántott.

- Remélem, hogy jól megjegyezted, amit mondtam. – és bement a szobájába.

Már a szobámban voltam és az ágyamban feküdtem. Hát hogy őszinte legyek nem pontosan így képzeltem el az első napot. Ha nem lenne Marco akkor minden tökéletes lenne. Jaj Sara adj nekem erőt, hogy ha kell, akkor tudjak harcolni. Nem tudom, hogy mit vétettem ellene. De ha harcolni akar, akkor hát legyen harc.

Már majdnem el aludtam de hirtelen felriadtam. Az jutott eszembe mikor az égő épületben voltam. Az hogy rajtam kívül volt még valaki ott. Sara nem lehetett mert…mert meg halt. Isten nyugasztalja. Nagyon megijedtem, a hideg futkározott rajtam. Vajon ki volt az? Ki?

1. Fejezet- Tűzvész

Ma pontosan 16 éve, hogy egy árvaházban élek. Minden nap azon gondolkodom, hogy miért hagyott el az anyám, hogyha nem kellettem neki. Talán nem volt elég pénze, hogy eltartson talán halálos beteg volt? Vagy egyszerűen egy futókaland voltam és…

-Loréna gyere, mert lekésed a buszt! – mondta Sara.

- Csak egy perc és megyek. – válaszoltam mosolyogva.

Amióta csak itt élek Sara az az ember, aki a legjobban bánik velem. Úgy érzem, hogy itt csak ő szeret igazán. Neki bármit elmondhatok, ami csak a szívemet nyomja.

-Loréna haladj, mert megint bajba fogsz kerülni! – szólt egyre dühösebben.

- Már megyek is, csak megfésülködtem. Látod már itt is, vagyok.

- Igen látom. – válaszolt mosolyogva. – De most már tényleg siessünk.

- Jó rendben, de nekem nincs semmi kedvem suliba menni. Nincs egy barátom meg…meg utálnak. – mondtam kicsit szomorkásan.

- Jajj Lori ne mondd ezt. Figyelj én, megértelek, de hogyha barátkoznál, akkor minden sokkal jobb lenne.

- Igen de…

- Nincs semmi de! Ma bemész a suliba önmagadat, adod és szerzel barátokat, és ha ez sikerült, akkor máris sokkal jobban fogod magad érezni. Majd meglátod. – mondta mosolyogva. Csak pozitívan fogd fel a dolgokat. Jó?

- Jó.

- Na jól van, és most kérek egy hatalmas cuppanós puszit. – mondta nevetve.

- Rendben neked bármit. – és megpusziltam.

- Jól van, most már menjél, mert a végén nélküled fog elmenni a busz.

- Hát annak csak örülnék. – mondtam magamban.

A suliba érve úgy próbáltam fel fogni a dolgokat, ahogy Sara mondta. Vettem egy mély levegőt és neki vágtam.

- Szia Fábiáná. – mondtam kicsit félve.

- Ööö… szia, de te ki is vagy? – kérdezte flegmán.

- Az osztálytársad vagyok, mögöttem ülsz. – válaszoltam megszeppenve.

- Ja tényleg hát te vagy az, aki miatt eldőlt a karácsonyfa a bulin még tavaly. – mondta röhögve. Hogy lehettél olyan béna.

Perceken belül az egész osztály rajtam nevetett.

- Ne kérlek, ne nevessetek. – mondtam már bőgve.

Végül fogtam magam és elfutottam. Futottam, futottam amerre a lábam vitt. Végül a kőhídnál álltam meg. Ott leültem és csak sírtam, sírtam és sírtam. Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha öngyilkos lennék. Akkor legalább nem szenvednék ennyit. Hírtelen eszembe jutott Sara, hogy ő nem így nevelt, hogy csak így feladjam az életemet. Nem, ezt nem tehetem vele. Egyszer csak megkondult a templom harangja…

Óóó te jó ég már nyolc óra! Nem hiszem el, hogy egész nap itt bőgtem, a szemem már teljesen bevörösödött a sírástól. Sara már biztos, hogy nagyon aggódik, hogy mi van velem. Úgy, hogy fogtam magam és elindultam haza.

Már a nap is nyugovóra tért, kezdtem fázni. Furcsa zajokat hallottam. Kezdtem félni, egyre gyorsabban szedtem a lábam, már szinte futottam. A szívem is egyre gyorsabban vert. Úgy éreztem, mintha minden honnan valami leselkedne rám és, hogy csak engem akarnak. A félelemtől egyre gyorsabban kapkodtam a levegő után. Én csak futottam és futottam, ahogy csak a lábam bírta. Egyszer csak belém repült egy madár. – és felsikoltottam egy nagyot. Teljesen ledermedtem az ijedtségtől, úgy álltam ott, mint egy szobor még a szemem is rezdületlenül állt. Ahogy néztem a madarat a lábam előtt, meghallottam a mentőket és a tűzoltókat, hogy az árvaház felé mennek. Gondolkodás nélkül elkezdtem rohanni, és mikor odaértem láttam az árvaházat, ahogy a tűzlángjai ellepik. Az embereket, akik félve nézik a tűzoltókat, akik próbálják eloltani a tüzet és láttam, hogy az emberek mennyire szenvednek a fájdalomtól. Zavarodottan elkezdtem keresni Sara-t.

- Bocsi de nem láttad Sara-t? – kérdeztem aggódva.

- Nem, nem láttam.

- Elnézést uram, elnézést, nem látta Sara-t? Magas, csinos nő barna haja van, és kontyba van neki fogva.

- Bocsi kislány, de nem láttam. Majd szólok, ha lesz valami. Rendben? Te csak nyugodj meg.

- Rendben. – mondtam idegesen.

Eltelt öt perc és még semmi. Most már nagyon ideges voltam, föl alá járkáltam, nem bírtam tovább várni ezért berohantam.

A tűzoltók utánam kiabáltak, hogy ez nagyon veszélyes, el is próbáltak kapni, de nem bírtak. Engem most ebben a helyzetben nem érdekelt a testi épségem, csak Sara-ra bírtam gondolni. Beértem az előszobába és láttam, hogy a tűz már mindenhova elért.

Sara, Sara merre vagy? – kiabáltam. Nagyon meleg volt egyre nagyobb lett a füst. Alig kaptam már levegőt, de ez sem érdekelt.

Áááá… Majd nem rám dőlt egy oszlop, de még ez sem tántorított vissza. A füst és a tűz egyre jobban elterjedt, már az orrom hegyéig sem láttam el.

Sara, Sara hol vagy? – egyre jobban csak ezt kiabáltam. Már nagyon köhögtem, alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy a füst egyre jobban elterjed a testemben. Nem bírtam tovább, összeesetem. De még utoljára kinyitottam a szemem és láttam valakit a szoba végén.

Ugye, ugye te vagy az? – kérdeztem még utoljára mielőtt még elvesztettem volna az eszméletemet.

Kezdtem magamhoz térni, a szememet alig bírtam kinyitni. De mikor sikerült nem tudtam, hogy hol vagyok. Az ajtón belépett egy orvos Ms Wilson-nal.

- Jaj kicsim végre, hogy felkeltél!

- Hol vagyok? – kérdeztem kicsit még fáradtan.

- Egy korházban vagy. – válaszolta a Doktor úr. Nem is emlékszel, hogy mi történt veled?

- Nem.

- Berohantál Sara után az égő árvaházba, nagyon sokáig voltál bent végül füstmérgezést, kaptál és elájultál. A tűzoltók szerencsére még időben rád találtak. Nem is emlékszel?

- Nem. De mi van Sara-val? Ugye ő is itt van a kórházban?

Síri csönd lett a szobában.

- Sajnálom. – mondta Ms Wilson szomorúan.

- Nem, nem, nem… Az nem lehet… Nem hallhatott meg. – és elkezdtem hisztizni. Biztos még mindig csak alszok és ez csak egy rossz álom. Igen, igen biztos csak álmodok. Ha felkelek, akkor itt fog mellettem ülni és minden rendben lesz. Ez csak egy rossz álom. Csak álmodok, álmodok, álmodok…

- Loréna, ez nem álom, ez itt a valóság. Sara meghalt, fogadd el!

- Mi? Hogy mondhat ilyet, hogy felejtsem el? Nem az nem lehet, hogy Sara… hogy, hogy Sara meghalt. Neeem. – üvöltöttem.

- Jaj kicsim kérlek, ne viselkedj így.

- Rohama van. Gyorsan fogják le, míg beadom neki az altatót. Így ni most már nem sokára nyugodtabb lesz.

- Sara, Sa…- és elaludtam.