2. Fejezet - Új otthon, új élet

- Jó reggelt álomszuszék. – mondta mosolyogva Ms Wilson. Kialudtad magad?

- Fogjuk rá. – válaszoltam kicsit fáradtan. Meddig aludtam? – kérdeztem kíváncsian.

- Két teljes napot átaludtál.

- Húú… hát nem semmi. – vágtam rá meglepődve.

- Na igen. Nem soká visszajövök, csak szólok a Doktor úrnak, hogy felkeltél. Rendben?

- Rendben.

Meghalt Sara meghalt. Egyszerűen nem tudom felfogni. Miért? Miért hagytál itt? Mi lesz most így velem, mihez fogok kezdeni magammal az életemmel. Kinek fogom elmondani azt, hogy mi bánt? Kinek fogom elmondani a problémáimat, ki fog hitet önteni belém, ha már minden reményem szertefoszlott? Kinek, kinek? – kérdeztem ordibálva.

- Loréna mi a baj? – kérdezte aggódva Ms Wilson.

- Sara-t akarom! – válaszoltam sírva.

- Jaj kicsim. Ő már nincs köztünk. – mondta sajnálkova és megölelt. Hidd el, hogy én megértelek, tudom, hogy mit jelentett neked és te is Sara-nak is nagyon sokat jelentettél. Ha tudnád, hogy mennyit áradozott rólad, mindig csak rólad beszélt. – mondta mosolyogva.

- Tényleg? – kérdeztem mosolyogva.

- Igen tényleg. Próbáld össze szedni magad, mert Sara se örülne, ha így látna téged. Ő is biztos azt akarná, hogy harcolj, legyél boldog és nevess sokat.

- Igen igaza van. Úgy fogok élni, ahogy, azt Sara elvárná tőlem. Összeszedem magam, és harcolni fogok, minden akadályt legyőzök, ami csak az utamba kerül. – mondtam magabiztosan.

- Ez a beszéd! – mondta nevetve és újra megölelt.

Most először érzem azt, hogy Ms Wilson szeret, ha a szíve legmélyén is de szeret. Ez nekem most nagyon jól esik, mert legalább van egy ember, akire számíthatok, ha már Sara itt hagyott.

- Köszönöm. – mondtam mosolyogva.

(3 nappal később)

Ma reggel nagyon boldogan keltem, mert ma végre kiengednek. De ettől függetlenül a szívemben örökre egy nagy űr marad, amit Sara hiánya okozott és ezt senki se tudja betölteni.

- Jó reggelt, jó reggelt! Látom ma reggel vidáman keltünk. – mondta a Doktor úr mosolyogva.

- Hmmm… igen, boldog vagyok, mert végre elmegyek innen.

A Doktor csak nevetett.

- Ennyire rossz itt lenni?

- Sose szerettem a kórházakat. – vágtam rá egyből.

- Értem. Nos a papírok el vannak intézve, úgy hogy akár most rögtön is indulhatsz. Ms Wilson kint vár.

- Jaj de jó. – mondtam nevetve. Köszönök mindent. – és egy puszit nyomtam az arcára.

- Hát csak a munkámat végeztem, de most már indulj. – mondta mosolyogva.

- Ms Wilson, Ms Wilson! – kiabáltam boldogan és a nyakába ugrottam, hogy majdnem elesett.

- Van neked egy jó hírem! – mondta mosolyogva.

- És mi az? – kérdeztem kíváncsian.

- Ma végre beteljesült a legnagyobb álmod. Mától egy igazi családban fogsz élni. – mondta mosolyogva.

- Mi?

- Hát nem is örülsz?

- De én örülök nagyon is csak megdöbbentett ez a hír. Mert hát köztudott tény, hogy a házaspárok inkább a kisebb gyerekeket szokták adoptálni. – válaszoltam megdöbbenve.

- Nos ez igaz, de ők egy 16 éves lányt akartak, ezért ajánlottalak téged nekik, és tegnap este mikor már aludtál, akkor megmutattalak téged nekik. Már minden papír el van intézve, már csak…

- De önt, hogy találták meg mikor az árvaház leégett. – mondtam kicsit idegesen.

- Úgy, hogy jó barátaim és tudták, hogy mivel foglalkozok.

- De a tűzben minden elégett akkor, hogy bírta elintézni a papírokat?

- Loréna te emiatt ne is aggodalmaskodj csak egyszerűen, örülj annak, hogy van családod és kész. Rendben?

- Jó rendben.

Nem tudom miért de, valahogy úgy éreztem, hogy minél előbb meg akar szabadulni tőlem.

- Jól ismerem őket jó emberek és lesz majd egy mostoha testvéred is, szeretni való fiú. Körülbelül annyi idős, mint te. Majd meglátod, hogy jó helyed lesz ott.

Az út alatt azon gondolkodtam, hogy vajon milyen életem lesz ott. Szeretni fognak rendesek lesznek velem, a mostoha testvérem el fog fogadni testvéreként? És ahogy egyre jobban belemélyedtem a dologba egyre több kérdés merült fel bennem.

- Na meg is jöttünk! Hát nem gyönyörű hely? – kérdezte mosolyogva.

- De nagyon. – válaszoltam kicsit aggódva.

- Nem kell, féljél Loréna, jól fogod itt érezni magad. Csak fel a fejjel. Gyere mennyünk!

- Jó. – bólogattam.

Te jó ég ott állnak a mostoha szüleim! Mi van, ha nem fognak kedvelni? Jaj istenem csak most állj mellém.

- Sziasztok! – köszöntek mosolyogva.

- Jó napot! – válaszoltam kicsit megszeppenve.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva Ms Wilson.

- Már nagyon vártunk ám.

- Én is azt, hogy végre legyen egy igazi családom. – mondtam kicsit félénken.

De azért legbelül nagyon boldog voltam.

- Jaj de udvariatlan vagyok, gyertek be. – mondta Carmen.

- Sajnálom, de nem birok bemenni, mert még nagyon sok munkám van, de azért köszönöm. – mondta mosolyogva Ms Wilson.

- Jól van te, tudod. – mondta Bill.

- Jól van kicsim, legyél jó. Gyere, adj egy puszit! Sziasztok és aztán vigyázzatok rá! – mondtat mosolyogva.

- Ne aggódj, vigyázunk.

Elment. Annyira sietett, hogy még el se köszönhettem tőle rendesen. Úgy látszik, hogy tényleg minél hamarabb meg akart tőlem szabadulni és sikerült is neki.

- Gyere Loréna mennyünkbe! – mondta Carmen és Bill.

- Ülj le oda a kanapára. Kérsz enni vagy inni valamit?

- Köszönöm nem.

- Nagyon szép neved van és milyen ritka.

- Köszönöm.

- Mi már most lányunkként szeretünk és reméljük, hogy te is el fogsz majd fogadni minket. Mindent meg teszünk annak érdekében, hogy úgy tekints ránk, mint a vérszerinti szüleidre.

- Ne, róluk inkább ne is beszéljünk, mert gyűlölöm őket tiszta szívemből, egyenesen már megvetem őket. – mondtam dühösen. Úgy, hogy ne akarják, azt hogy úgy tekintsek magukra, mint a vérszerinti szüleimre, mert az nem fog menni.

- Rendben van megértjük. Tudod engem is, elhagytak a szüleim még 6 éves koromban, úgy hogy hidd el, hogy átérzem a helyzeted. – mondta Carmen kicsit szomorúan. Úgy hogy nem vagy egyedül majd felváltva vigasztaljuk egymást. – mondta mosolyogva.

- Rendben ezt megbeszéltük. – mondtam.

Ez nekem nagyon jól esik, hogy ezt mondják. Végre azt érzem, hogy szeretnek, amit már elég rég óta várok. Azt hiszem, hogy könnyen meg fogom őket szeretni.

- Ha vigasztalásra szorultok akkor én is, itt vagyok. – mondta Bill nevetve.

- Igen tudom rád mindig minden helyzetben, lehet számítani, és ezért szeretlek annyira. – mondta Carmen.

- Csak ezért szeretsz? – kérdezte Bill.

- Részben ezért is de sok más tulajdonságodért is. – mondta mosolyogva és megpuszilta.

Olyan meghatódva néztem őket. Csodáltam őket, hogy ennyire szeretik egymást még hosszú évek után is. Örültem, hogy olyan családba kerültem ahol boldogság, vesz körül.

- Hány éve vannak együtt? – kérdeztem kíváncsian.

- 20 éve. – válaszolta Bill mosolyogva.

- Hú hát az nem semmi, gratulálok. – mondtam mosolyogva.

- Na igen 20 év és még nagyon sok évet fogunk megélni veled együtt. De szeretném, ha tegeznél minket, mert még nem vagyunk olyan öregek, hogy magázzál. – mondta Carmen nevetve.

- Jó Carmen. – és csak mosolyogtam.

- Na így már máris jobb. – és csak nevettek. – Meg akarod nézni a szobádat?

- Igen.

- Akkor menjünk!

- Azta ez csak az én szobám? – kérdeztem kíváncsian.

- Bizony csak a tied senki másé. – mondta Bill.

- Hallottuk, hogy mi történt az árvaházzal ezért vettünk neked ruhákat, cipőket, táskákat, ékszereket, ami csak kell. A szekrény teljesen tele van.

- Tényleg? – kérdeztem mosolyogva.

- Tényleg. – mondta Carmen.

- Nagyon szépen köszönöm.

- Nem kell semmit, se köszönj, ez természetes dolog, hiszen már te is a családunkhoz tartozol.

Ahogy ezt a mondatot kiejtette Carmen teljesen elérzékenyültem, be is könnyeztem.

- Mi a baj miért sírsz? – kérdezték aggódva.

- Csak, azért mert meghatódtam, ahogy ezt mondtátok, mert nekem mindig az volt az álmom, hogy legyen egy igazi családom, akik szeretnek, törődnek velem. Akik megadnának mindent azért, hogy boldog lehessek és most, tessék teljesült. Pedig még pár napja ez az álom lehetetlennek tűnt.

- Tudod Loréna feladni sose szabad, mert különben nem is fog teljesülni. – mondta Carmen.

- Igen most már én is tudom. – és megöleltem őket.

Ahogy ezt meg tettem egy olyan érzés futott át rajtam, amit szavakban nem is lehet kifejezni, mert erre ilyen szó nincs. De nem is akartam megmagyarázni, mert csak élvezni akartam a pillanatot. Míg el nem száll az érzés. Egyre jobban csak szorítottam őket, nem akartam őket elengedni. Éreztem, hogy ők se akarnak engem elengedni és még ezt csináltuk vagy öt percen keresztül.

- Loréna azért nem kéne megfojtani minket! – mondták nevetve.

- Óh bocsánat, de félek, hogyha elengedlek titeket, akkor hirtelen felébredek és ugyanúgy élek tovább az árvaházban, mint eddig.

- Nem kell aggódnod, mert ez nem álom, hanem a valóság, és soha nem fogsz minket elveszíteni. – mondta Bill és megpuszilt.

Meg se tudtam szólalni, egy hang se akart kijönni a torkomon annyira boldog voltam. Inkább csak bólogattam és mosolyogtam.

- Nem sokára haza ér Marco és őt is megismerheted. – mondta boldogan Bill.

- Rendben. –

Nem tudom miért de, én valahogy nem vártam hogy megismerjem, mert mi van, ha nem fog kedvelni.

- Akkor mi most itt hagyunk, hogy megbarátkozz a szobáddal. – mondta nevetve Bill. – Majd szólunk, ha megjött Marco.

- Oké. – válaszoltam én is nevetve.

Lefeküdtem az ágyra, és csak gondolkoztam. Úgy látszik, hogy a sok baj után végre élhetek boldogan, még ha csak egy kis ideig is de élhetek. Nagyon örülök, hogy egy olyan családba kerültem, ahol szeretnek és mindent meg tesznek annak érdekében, hogy végre jó életem lehessen. De még ez sem fogja velem elfeledtetni Sara-t. Az ő halálával egy rész belőlem is meghalt, ami már soha többé nem jön vissza. Egyszer csak egy kapu csapódás zavart meg gyorsan kirohantam a teraszra és meg láttam egy srácot, aki ebbe a házba jön be.

Magamban gondoltam, hogy biztos ő Marco. Az ajtón kopogást hallottam.

- Loréna gyere le! – szólt Bill.

- Rögtön megyek.

Vettem egy mély levegőt és lementem.

- Gyere, ide nem kell, féljél! – mondta Carmen. – Marco ő Loréna,- Loréna ő Marco

- Szia örülök, hogy végre megismerhetlek. Biztos vagyok benne, hogy jól ki fogunk jönni egymással.

- Szia én is örülök. – válaszoltam kicsit megszeppenve.

- Ez szuper, hogy már az elején így ki jöttök egymással. Nagyon örülök neki.

Ez a nézés! Olyan furcsán nézett rám, mint ha valami ufó lennék, vagy mit tudom én. De azt már tudtam, hogy köztünk minden lesz majd, csak testvéri szeretet nem.

- Loréna mi a kedvenc ételed? – kérdezte Carmen.

- A pizza. – mondtam mosolyogva.

- Rendben akkor az lesz a vacsi. Kinek van valami ellen vetése ezzel? Senkinek? Nagyszerű akkor megyek is. Ti csak beszélgessetek.

- Oké anyu.

- Bill nem akarsz segíteni?

- Ööö… de már repülök is.

Ahogy elmentek egyből síri csönd lett. Nem szólt hozzám én meg végkép nem szóltam hozzá. De egyszer csak megtörte a csendet. Valami metál számot rakott be. Biztos azért csinálta, hogy engem idegesítsen. Nagy nehezen rászántam magam és hozzá szóltam.

- Légy szíves ki kapcsolnád? – mondtam kicsit halkan de, meghallotta.

-  Szerinted majd pont azt fogom tenni amit te mondasz? Na figyelj ide ha azt hiszed, hogy itt boldog lehetsz akkor nagyot tévedsz. Minden napon azon leszek, hogy megkeserítsem az életed. Világos voltam?

Meg se mertem szólalni úgy megijedtem tőle, olyan gyáva vagyok. De tudhattam volna, hogy ez fog lenni.

- Chhh…mi van talán el vitte a cica a nyelved? Tiszta szégyen vagy. Te jó ég és te vagy a mostoha testvérem. Na én mentem és te csak nyugodtan folytasd a…a amit eddig csináltál. Ja és ha lehet akkor légy szíves ne gyere be a szobámba soha.

- Marco hova mész? – kérdezte Carmen.

- Fel megyek a szobámba, mert sok házim van.

- Na hát a mi fiunk tanulni is szokott? – kérdezte nevetve Bill.

- Ezek szerint? – mondta Carmen. – Loréna gyere, ide ne legyél egyedül.

- Megyek.

- Na miről beszélgettetek? – kérdezte Bill.

- Erről, arról. Segíthetek valamit?

- Nem kell szívem. – mondta Carmen mosolyogva.

- Fiam, gyere le kész a vacsora! – mondta Bill.

- Nem vagyok éhes.

- Ajj… megyek! Itt vagyok boldogok, vagytok? – kérdezte flegmán.

- Beszélj normálisan! Megértetted? Mégis mi bajod van? – kérdezte Bill.

- Nekem nincs semmi bajom csak egyszerűen rossz napom volt, ennyi az egész.

- Jól van, de azért viselkedhetnél, úgy hogy csak normálisan.

- Jól van na, nem kell így felkapni a vizet.

- Ízlik a pizza? – kérdezte Carmen mosolyogva.

- Igen nagyon finom. – válaszoltam.

- Loréna képzeld, holnap beíratunk abba a suliba, amelyikbe Marco is jár.

- Ilyen hamar? – kérdeztem rá egyből.

- Igen muszáj, mert így is nagyon sokat kell majd pótolj. – mondta Carmen.

- Az én sulimba? – kérdezte Marco idegesen. – Miért oda?

- Igen oda, mert az a legjobb suli és azért is oda, mert te ott leszel és így könnyebben be tud majd illeszkedni. Talán valami bajod van vele?

- Dehogy is pont ellenkezőleg nagyon örülök neki. Majd mindenki engem fog irigyelni, hogy ilyen szép testvérem van.

Ekkor a szemem rá szegeződött és ő is rám nézett. Olyan szemekkel nézett rám hogy ölni is tudott volna vele. Carmen és Bill elhitte, amit mondott de én nem. Tudom, hogy csak megjátsza magát előttük.

- Na ennek örülök, hogy így látod a dolgokat. – mondták mosolyogva.

- Felmehetek a szobámba, nem érzem jó magam.

- Persze menjél nyugodtam Marco. – mondta Carmen.

Na persze rosszul érzi magát. Biztos csak azért ment el, hogy ne legyen velem. Jó kifogás.

- Mi baja van, mostanában olyan furán viselkedik? Talán ezek is olyan férfi dolgok? – kérdezte nevetve Carmen.

- Befejeztem. Nem baj ha felmegyek a szobámba?

- De hogy baj. Majd később felmegyek. Rendben?

- Rendben Carmen. – mondtam mosolyogva.

Mielőtt még a szobámba mentem volna, hallottam, hogy beszél Marco valakivel. Oda mentem az ajtajához és meghallottam, hogy rólam beszél valakinek.

Ezt mondta: képzeld a szüleim örökbe fogadtak valamilyen árva kis csitrit. Ki tudja, hogy milyen betegségei vannak. De esküszöm, hogy pokollá fogom tenni az életét, amíg csak… várjál kicsit!

Te jó ég meg hallott! Gyorsan elbújtam a szekrény mögé. Marco mikor kinyitotta az ajtót és körbe nézett.

Hú szerencsére nem vett észre és elindultam a szobámba, de hirtelen kijött.

- Mégis mit képzelsz magadról, hogy hallgatózol? Azt hiszed, hogy bármit megtehetsz?

- Nem hiszek semmit.

- Nagyon helyes. Hogyha rajtam múlik, akkor te már nem fogsz itt lenni sokáig, mert mindent megteszek, hogy megkeserítsem az életed. Megértetted?

- Nem értettem meg, mert nem értek kutyául. Bocsi. – próbáltam valahogy visszavágni, de nem nagy sikerrel.

- Oh te… kis…

- Loréna hát itt vagy? Látom jól kijöttök egymással. – mondta Carmen.

- Igen anyu tök jól megvagyunk. – mondta Marco erőltetett mosollyal. – Igaz hugi?

- Igen. – próbáltam aranyos pofit vágni, de nem ment.

- Gyere Loréna megmutatok mindent, hogy minek hol van a helye!

- Rendben megyek.

Elindultam de Marco hirtelen visszarántott.

- Remélem, hogy jól megjegyezted, amit mondtam. – és bement a szobájába.

Már a szobámban voltam és az ágyamban feküdtem. Hát hogy őszinte legyek nem pontosan így képzeltem el az első napot. Ha nem lenne Marco akkor minden tökéletes lenne. Jaj Sara adj nekem erőt, hogy ha kell, akkor tudjak harcolni. Nem tudom, hogy mit vétettem ellene. De ha harcolni akar, akkor hát legyen harc.

Már majdnem el aludtam de hirtelen felriadtam. Az jutott eszembe mikor az égő épületben voltam. Az hogy rajtam kívül volt még valaki ott. Sara nem lehetett mert…mert meg halt. Isten nyugasztalja. Nagyon megijedtem, a hideg futkározott rajtam. Vajon ki volt az? Ki?