5. Fejezet

Ááá… egyre jobban csak sikoltoztam, a félelemtől teljesen leblokkoltam. De egyszer csak… egyszer csak azon vettem magamat észre, hogy a földön fekszek rajtam pedig Don van. A fejemet nagyon bevertem az esésnél, de ez most egy cseppet sem érdekelt. A szememet egy másodpercre se vettem le az övéről, és ő se rólam. Láttam, hogy alig kap levegőt a nagy izgalom miatt.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Ööö… azt hiszem. – megfogtam a fejemet és éreztem, hogy vérzik. – Aúú… te jó ég a fejem.

Don felállt és felemelt.

- Jobb lenne ha megnézne egy orvos is. Az autóm itt van a közelben beviszlek a kórházba, és semmilyen ellentmondást nem fogadok el.

Én csak bólogattam. Átkaroltam és megint csak bámultam. Ennyire közel még egy srácot sem éreztem magamhoz. Az illata valami csodás volt. Éreztem, hogy majd kiugrik a szíve a helyéről. De nem volt egyedül.

- Itt vagyunk! – mondta határozottan Don.

Letett, kinyitotta az ajtót és óvatosan besegített.

- Miért rohantál el olyan gyorsan a suliban? – kérdeztem kíváncsian.

Egy szót se ejtett ki a száján csak az utat figyelte. Olyan meredten ült a kormány előtt, mintha valami bűnt követett volna el és, hogy most amiatt aggódik, hogy le- e bukik vagy nem. Nem tudom miért viselkedik így velem, a délelőtt még tök kedves volt, most meg még csak rám se hederít.

- Nem is szólsz hozzám?

- Legközelebb oda figyelhetnél jobban, hogy mit csinálsz! Mert ha nem lettem volna, akkor talán már nem is lennél az élők sorában.

- Nehogy már az én hibám legyen! Amúgy te meg mit kerestél erre?

- A te hibád, mert ha figyelsz, akkor nem kellet volna megmentselek és most én se itt veszekednék veled! – mondta egyre nagyobb hangon. – Amúgy meg semmi közöd hozzá, hogy én mit csináltam legyen az az én dolgom.

- Állj meg! Ki akarok szállni!

- De hogy állok be kell vinni téged az orvoshoz!

- Állj meg! Vagy kiugrok! – mondtam egyre fenyegetőbb hangon.

- Azt próbáld meg!

- Meg is próbálom! – és kinyitottam az ajtót.

- Loréna! – kiabálta Don.

Majdnem kiestem de visszarántott. De az úton jött egy kamion, későn vettük észre.

- Ááá… Don! – kiabáltam.

Elvesztette az uralmát a kocsi felett. Letértünk az útról az erdőbe. Neki ütköztünk egy fának. Szerencsére nem lett semmilyen komolyabb bajunk. Csak az autónak. Don gyorsan kiszállt és megnézte, hogy mennyire ment tönkre. Én is kiszálltam.

- A fenébe! – káromkodott egyre hangosabban. Mondd, te teljesen megvesztél? Mégis mit képzeltél mikor kiakartál ugrani? Mi? Esküszöm, te totál őrült vagy.

- Én, én nem… nem akartam.

- Hát ezt mondd a kocsimnak! Te fogod helyre hozni a károkat! Megértetted?

Össze visszajárkált a fejét fogta. Nagyon ideges volt. Annyira megijedtem tőle. Hogy alig mertem megszólalni.

- Mégis, hogy! Nincs nekem pénzem.

Erre idejött hozzám, neki lökött az autónak a két kezével körbe zárt.

- Ide figyelj engem nem érdekel, hogy honnan kerítesz pénzt, de kifogod fizetni!

- Mert ha nem, akkor mi lesz?

- Jobb is ha nem tudod meg.

Iszonyatosan féltem tőle a szemeivel nagyon fenyegetően nézett, mint aki megakar ölni. Egyre jobban csak nézett már kezdtem azt hinni, hogy meg akar csókolni. A hasam teljesen görcsben volt. Egyre mélyebben vettem a levegőt. Az egyik kezét rá tette az arcomra a másikat a derekamra. Egyre közelebb hajolt hozzám. A torkomban már egy nagy gumó keletkezett. Láttam rajta is, hogy olyan ideges, mint én. A kezemet rátettem a szívére, egyre gyorsabban vert neki. Ahogy közelített még idegesebb lettem, mint eddig voltam. Nem tudtam, hogy mit csináljak, mert még nem csókolóztam. Össze voltam zavarodva. Ijedtemben elhajoltam az arcától. Erre ő elengedett és csak ennyit mondott:

- Gyere, hazakísérlek.

A kezét zsebre vágta a fejét lehajtotta és elindult. Én mögötte olyan két méterre mentem. Az úton egy szót sem váltottunk egymással. Nem tudom miért, de lelkifurdalásom volt, azt hiszem, kezdem megbánni, hogy elhajoltam akkor tőle. Miért féltem annyira? Miért nem tettem meg? Csak ezt kérdeztem magamtól. Mire hazaértem olyan hét körül lehetett. Don köszönés nélkül elindult, de én hirtelen megszólítottam.

- Don várj! – kiabáltam utána.

- Mi van? – kérdezte flegmán.

- Itt van a telefonod. – és a kezébe nyomtam. Zsebre vágta, hátat fordított nekem és elment köszönés nélkül. Én csak álltam ott és néztem, míg el nem tűnt. Fogtam magam és bementem.

- Sziasztok! Megjöttem.

- Szia kicsim. – köszönt anya. – Mit csináltál eddig?

- A barátaimmal voltam. – most már egyre könnyebben tudok hazudni, pedig igazán leszokhatnék erről.

- Milyen volt a suliban? – kérdezte anya.

- Jó volt. Apa hol van?

- Még dolgozik, majd csak kilenckor ér haza. Miért?

- Csak kérdem. – és felmentem a szobámba.

- Loréna! Hát haza értél? Mégis hol voltál? Ne próbál elhitetni, hogy Vandával voltál, mert nem hiszem el.

- Drága bátyó közlöm veled, hogy nem rád tartozik, én se szoktalak téged faggatni. Úgy, hogy te se tedd!

- Na? Hogy kinyílt a csipád! Eddig alig mertél visszaszólni, most meg jó, hogy nem harapod le a fejemet.

- Tudod az emberek változnak, ahogy telik az idő. – fogtam magam és bementem a szobámba.

Kicsit rosszul éreztem magam, hogy így beszéltem Marco- val, de ha ő is így viselkedik velem, akkor én is úgy fogok. Miután befejeztem a tanulást kimentem a teraszra és megint azon gondolkodtam, hogy ki volt ott akkor az árvaházban. Vajon ki? Nem nyughatok addig amíg ki nem derítem. Mondjuk a közmondás úgy tartja, hogy ki kíváncsi hamar megöregszik. De ha ez kell, hogy megtudjam akkor én simán bevállalom.

Ajjj… Don mért gondolok ennyit rád! Megőrülök, ha nem vagy a közelemben, már szinte kívánlak téged és érzem, hogy te is még ha nem is mutatod ki. Most mindent jól elszúrtam, hogy elhajoltam, mikor megakartál csókolni. Istenem, hogy lehettem ilyen… ilyen… hülye. Remélem, hogy szóba fog még állni velem, mert ha nem akkor nem tudom mit fogok csinálni.

- Kicsim gyere vacsizni! – szólt anya.

- Rögtön megyek. Mmm… milyen finom illatok szállingóznak. – mondtam vigyorogva.

- Ha az illata ennyire tetszik akkor mit mondasz ha már meg is kóstoltad. – mondta apa mosolyogva. – Az én gyönyörű feleségem a világ legjobb szakácsa. – és szájon puszilta Carment.

Ahogy így néztem őket elképzeltem Dont meg magamat. Hogy mi is ilyen boldogan fogunk élni lesznek gyermekeink. Jaj de jó lenne.

- Meséljetek, volt valami érdekes a suliban? – kérdezte anya.

- Az volt ami a többi napon is unalom, tanulás és unalom. – mondta Marco flegmán.

- Kaptam egy ötöst kémiából. – jelentettem ki büszkén.

- Ügyes vagy csak így tovább. – mondta Bill.

- Köszönöm.

- Mindjárt hányok. – mondta Marco és felment a szobájába.

- Neki már megint mi baja? – kérdezte anya.

- Biztos dobta a csaja, mert rájött, hogy mekkora egy trehány kis majom. – mondtam közben a borsóval játszottam a tányéromban. Egy falat se ment le a torkomon, mert az én éhségemet csak Don tudná csillapítani.

- Loréna most miért mondasz ilyeneket? – kérdezte Bill.

- Miért és Marco, hogy viselkedik velem? Rá bezzeg nem szoltok, mi? – kérdeztem kicsit felháborodva és én is felmentem a szobámba.

- Mikor fogják már elfogadni egymást? Mikor? – kérdezte Carmen.

- Nyugodj meg előbb utóbb biztos ők is belátják majd, hogy csak akkor lesz jó nekik ha elfogadják egymást. – mondta Bill.

Holnap egy új nap kezdődik és láthatom Dont. De várom, remélem, hogy ki tudok majd békülni vele. Becsuktam a szemem egyből őt láttam.

- Loréna kelj fel, Loréna!

- He mi? Ki az?

Kinyitottam a szemem és Sara volt előttem egy gyönyörű hófehér köpenyben. Nem hittem a szememnek.

- Sara, hogy… hogy kerülsz ide? nem meghaltál, vagy csak álmodok?

- Ez most mind lényegtelen. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.

- De mégis mire?

- Arra, hogy téged akarnak. Ne bízz meg senkiben és a barátaidat jól válogasd meg. Figyelj oda, hogy kivel vagy. Téged akarnak.

- Mégis miről beszélsz? Kik akarnak? – kérdeztem rémülten.

Sara!  - felkiáltottam, mikor felkeltem. Te jó ég. Ez… ez mégis mit jelent? Kik akarnak engem? Nem értek semmit, olyan különös dolgok történnek mostanában velem. És ez azóta van amióta leégett az árvaház. Lehet… lehet, hogy az gyújtotta fel akiről Sara beszélt? Aj még a fejem is belefájdult. Egyre jobban kezdenek megijeszteni ezek a dolgok. Istenem miket beszélek biztos ez csak egy rossz álom volt. Most már tényleg kezdek megőrülni. Visszafeküdtem az ágyba a párnát magamhoz szorítottam és megpróbáltam visszaaludni.

/reggel van/

Reggel mikor felkeltem nem próbáltam nem gondolni az éjjel történtekre.

- Anya szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi miatt, nagyon bunkón viselkedtem. Megígérem, hogy meg próbálok majd kibékülni Marco- val.

- Nem kell bocsánatot kérned, mert nincs miért. megértem, hogy nehéz összeszoknotok. Ez mindkettőtöknek még új dolog és ezzel nehéz megbarátkozni.

Én csak mosolyogtam, megöleltem nyomtam az arcára egy puszit és már indultam is a suliba.

- Szia! Jó légy! – mondta anya.

- Mindig jó vagyok. – mondtam vigyorogva.

- Mindjárt hányok. – mondta halkan Marco, ahogy elsétált mellettem. Hát hogy őszinte legyek fogalmam sincs róla, hogy hogyan fogunk megbékélni egymással, de a szüleimért bármit.

- Szia anya! – mondat Marco.

- Sziasztok!

- Várj már meg! Hallod? Várj!

- Ajjhhh Loréna, mégis mit akarsz tőlem? Mondd? – mondta Marco, de még csak rám se hederített.

- Hát… én csak arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt a suliba és akár ki is békülhetnénk. Na mit szólsz? – és kinyújtottam a kezem.

- Ezt jól vésd az eszedbe én soha nem fogok veled kezet fogni és ki békülésről még csak nem is akarok hallani. Megértetted?

- Rendben ha nem hát nem én biztos nem fogom erőltetni. De jobban teszed, ha vigyázol, mert mától fogva én vagyok a legnagyobb ellenséged.

- Jaj, most azt hiszed, hogy megijesztettél. Hát közlöm veled, hogy nem. Na szia! És légyszi suliban ne merészelj a közelembe jönni. – fogat magát és elindult.

Chhh, ha azt hiszi, hogy parancsolhat nekem akkor nagyon téved. Nem fogok pont rá hallgatni.

- Ahogy beértem a suliba egyből körbe néztem, hogy vajon hol van Don. De sehol sem láttam. Remélem, hogy fog jönni.

- Szia drága barátosném! – mondta Vanda nagy mosollyal a száján és rám ugrott.

- Te, legközelebb légyszi ne ugorj rám, mert a végén még kiköpöm a tüdőmet. Amúgy szia! – átkaroltuk egymást és elindultunk az osztályba.

- mesélj mi jót csináltál tegnap? – kérdezte Vanda.

- Hát nem fogod elhinni ha elmesélem.

- Na mert, mi történt? Mondjad már!

- Ha hagynál szóhoz jutni akkor el is bírnám mondani. – mondtam nevetve.

- Ohh… bocsi. Lakat a számon.

- Tudod, ahogy elváltunk egymástól majd nem elcsapott egy autó és….

- Micsoda?

- Ne szólj közbe még nem fejeztem be!

- Bocsika.

- Na és… és akkor megjelent Don és megmentett.

- Mi ez most komoly? Aszta mindenit! Ha ezt megtudja Seli, akkor mi lesz? – mondta röhögve.

- Még nincs vége! Azt mondat, hogy bevisz a kórházba és mikor oda értünk a kocsijához majdnem megcsókolt.

Istenem már megint hazudok úgy látszik, hogy erről már nem birok le szokni, de az igazat meg nem akartam elmondani neki.

- Megcsókolt? – kiabálta Vanda és az egész suli ránk nézett.

- Halkabban! Amúgy meg nem csókolt meg, mert… mert elfordítottam a fejem.

Erre belém rugott. Mekkorát tud rugni. Egek, majd nem a földre estem.

- Aúú… ezt miért kaptam?

- Azért édesem, mert egy ilyen pasit nem csókoltál meg. Azért. Te egyáltalán csaj vagy? Hogy a francba fordíthattad el a fejedet? Tudod, hogy én mióta álmodozom arról, hogy Don megcsókol? Hmmm? Téged meg meg akar pedig én már több éve ismerem. Hogy lehetsz ilyen?

- Tudom, de légyszi ne kínozz már én is bánom. – mondta lehajtott fejjel.

- Bocsi de ezt nem bírtam ki, hogy ne mondjam el. De tudod mit, még ma helyre hozzuk a hibát! Mit szólsz?

- Ööö… ma? De ne… ne már. Nem merek a szemébe nézni, mert haragszik rám.

- Csodálkozol?

- Szia a padtárs! – mondta Paul. – Hogysmint?

- Na már csak ő hiányzott! – mondta flegmán Vanda.

- Most miért beszélsz így?

- Csak.

- Szia! Köszi jól vagyok. Te?

- Én nagyon jól vagyok főleg, hogy a világ leggyönyörűbb csaja űl mellettem.

- Paul kérlek fejed már be! Tudod milyen unalmas hallgatni ezt? Minden lánynak ezt mondod? Találj már ki valami mást ez már lejárt sláger. Óhh istenem.

- Héj, te ott hátul maradj csöndben, mert hozzád senki se szólt? – mondta

- Kérlek fejezzétek már be így is fáj a fejem.

Ahogy vége lett az órának ki futottam a friss levegőre. Iszonyúan fáj a fejem.

- Ennyire fáj, miért nem mész haza biztos el engednének. – mondat aggódva Vanda.

- Nem, nem akarok haza menni ki bírom.

- Hát te tudod. De ha rosszabbul leszel csak szólj.

- Ne aggódj, szólok majd.

Olyan érzésem volt mintha figyelnének. Körbe néztem és meg láttam, hogy egy fa mögül erre néz valaki. Annyira csak rá koncentráltam, hogy Vandát nem is hallottam. Egyszerűen nem bírtam róla levenni a szememet.

- Loréna, figyelsz te egyáltalán rám?

- Mi? Ja persze. Éppen arról beszéltél, hogy… hogy…?

- Hogy mit szólsz a körmömhöz.

- Igen persze én is ezt akartam mondani, csak megelőztél.

- Na persze. Na milyen?

- Mi?

- A körmöm. – mondta Vanda kicsit mérgesen. – Nézd, nézd! Ott van Don.

- Hol?

- Ott ül a fa alatt. Nem látod?

- De már igen. Akkor megyek. Szurkolj!

- Szurkolok! Csak indulj már?

- Hova indulsz? – kérdezte Seli meg a barátnője Natali.

- Mi közöd hozzá? – kérdeztem.

- Ha nagyon tudni akarod akkor Donhoz  megy.

- Mégis miért mennél te oda. Azt hiszed, hogy veled szóba áll?

- Képzeld el, hogy szóba áll vele, és már meg is akarta csókolni. – hencegett Vanda.

- Persze! Úgy se hiszem el! Pont vele? – mondta egyre idegesebben.

- Azt hiszel amit akarsz engem nem érdekel. Csak hagyj békén.

Nem akartam, hogy Seli megtudja, hogy mi történt köztünk, de Vandának már megint nagy volt a szája. Csak abban reménykedek, hogy nem akar majd közénk állni. Igaz, hogy nagyon nincs semmi közöttünk Donnal, de akkor is.

- Natali, gyere mennyünk! Nem akarom ezekkel égetni magam.

- Úgy van Natali kövesd a gazdit, hisz ez a kutyák kötelessége. – kiabáltam nekik nevetve.

Szerintem kicsit meg is bántottam, de nem bírtam vissza tartani. Mindegy az ő dolga. Ha Seli kutyája akar lenni akkor legyen az, én nem foglalkozok vele. A végén úgy is neki lesz a rossz.

- Ne is figyelj rá! Csak azt akarják ezzel elérni, hogy egymásnak ugrasszanak miket.

- Loréna nem ismerek rád. Kezdesz bele jönni a dologba.

- Tudod nekem van a legjobb tanárom. – mondtam nevetve és megöleltem.

- Jaj te, de szeretlek, de most már tényleg menjél! Szurkolok ezerrel!

- Hát arra most nagy szükségem van. – és elindultam Don felé. De nagyon féltem és inkább visszafordultam.

- Mit csinálsz? Menjél már? – mondat Vanda majd meglökött és újra neki vágtam.

Ahogy egyre közelebb értem arra gondoltam, hogy mi van ha soha többé nem fog megbocsátani. Láttam, hogy egyenesen az én szemembe néz, ettől megijedtem, mert úgy nézett rám mint akinek soha többé nem fog megbocsátani. De mintha egy kis szenvedély is lett volna ebben a nézésben.

- Szia Don! Beszélhetnénk?

- Srácok most hagyjatok magunkra, nem soká megyek utánatok. – mondta Don a haverjainak.

- Rendben, de aztán ne hogy elrontsd a barátunkat, mert különben baba kerülsz kicsi lány. – mondták nevetve.

- Nyugi nem fogom.

- Haragszol rám?

Csak nézett rám, nem válaszolt.

- Kérlek, szólalj meg. Na jó, akkor elmondom. Tudod én… én már megbántam. Nem is tudod, hogy mennyire. Ne legyél rám dühös nem fogom ki bírni. Amióta csak találkoztunk reggeltől estig csak te jársz a fejemben, egyszerűen nem tudok másra gondolni. Akarlak téged. Meghalok ha nem vagy velem. Úgy hogy kérlek, bocsáss meg. Jó? Nem mondasz semmit? Miért teszed ezt velem? Nem veszed észre, hogy így mekkora fájdalmat okozol nekem? Tudod amióta megismertelek csak azóta élek igazán, eddig mintha nem is léteztem volna. Teljesen megváltoztattál, de jó értelemben. Úgy hogy kérlek… kérlek bocsáss meg.

- Mennem kell. – mondta Don.

Úgy mondta mintha a szíve jégből lenne, egyetlen egy érzés sem volt benne.

- Mennem kell? Csak ennyit tudsz mondani? Én  a szívemben rejlő érzéseimet mondtam el neked. Amit nagyon nehezen tudtam elmondani te meg csak ennyit tudsz mondani? Jól van, tudod mit nem érdekelsz. Menjél csak a haverjaid után és tekints rám úgy, mintha nem is ismernénk egymást, mert én ezt teszem.

Leültem a földre és elkezdtem sírni, Don meg csak ment előre. Nem is érdekeltem. Mintha semmi se történt volna. Tudtam, hogy ez fog kisülni. Miért… miért ismertem meg? Jobb lett volna ha még csak nem is tudok róla, legalább akkor most nem szenvednék miatta.

- Loréna! Miért sírsz? Mit mondott?

- Épp ez az, hogy semmit. Az égvilágon semmit se mondott.

- Úgy sajnálom ez az én hibám. Ha nem mondom, hogy próbáld meg akkor ez nem történt volna meg.

- Ne hibáztasd magadat. Nem te tehetsz róla ez … ez csak is az én hibám. Inkább ölelj meg, kérlek.

- Gyere ide! sírj ameddig csak akarsz. Sírd ki magad. És inkább ne is gondolj rá, egyetlen egy könnycseppedet sem érdemli meg.

- De nem megy, teljesen bele szerettem. Nem bírom csak úgy egyik napról a másikra kiverni a fejemből.

- Megjöttem! Anya, apa?

- Nincsenek itthon! – mondta Marco.

- Hol vannak?

- Olvasd el és meg tudod! – és hozzám vágott egy darab cetlit.

- Egész 11- kor jönnek csak meg?

- Talán nem tudsz olvasni?

- De képzeld el, hogy tudok. Miért kell minden egyes percben belém kötnöd, mi?

- Csak azért, mert egyszerűen rosszul vagyok tőled. Eddig még senkinek a képe se irritált ennyire mint a tied. És azért is mert azt akarom, hogy tűnj el innen minél hamarabb.

- Hát tudod a te képed se valami hű de szép. Nem is csodálkozom, hogy nincs barátnőd. Mert hát ki járna egy ilyen… ilyen… Még megfelelőszót sem tudok mondani rád, mert mind túl jó hozzád képest. És csak, hogy tudd én innen egy tapodtat se fogok mozdulni. Ha ennyire zavar a közelségem majd te elmész. – mondtam kiabálva.

- Aki elmegy innen az te leszel nem én. Különben meg, miért én menyjel el mikor te vagy a betolakodó nem pedig én. Te kis ribanc. – és neki lökött a falnak.

- A fenébe! Mit csináljak most? Mi van ha meghalt? Anyáék ki fognak csinálni. Gondolkozz, gondolkozz!

- Kár, hogy elmaradt a bál4 pedig igazán jól esett volna egy kis tánc. – mondta Carmen.

- Ne aggódj, majd itthon bepótoljuk. – mondta Bill.

- Te jó ég! Mit keresnek már itthon? Aj nekem végem. Várjunk, meg van, hogy mit csinálok. Így ni és most gyorsan eltűnök innen.

- Istenem Loréna!