8. Fejezet

Gyorsan felültem. Nagyon megijedtem. Ki kopoghat hajnalok hajnalán. Főleg, hogy fönt vagyunk a hegyekben. Don felvette a nadrágját én meg a takarót az orromig húztam, csak a szemem látszott ki. Én már remegtem, mint egy kocsonya. Don meg csak úgy lazán oda ment az ajtóhoz és kinyitotta. Nahát amikor megláttam mindenre/mindenkire gondoltam csak rá nem.

- Fred, te meg mit keresel itt? – kérdezte még álmos fejjel a szerelmem.

- Gondoltam rátok nézek, hogy hogy vagytok. De ahogy elnézem, még a jobbnál is jobban vagytok. – mondta kacagva. Ez olyan kínos volt, a fejem egyből elvörösödött.

- Na jól van, tűnj el innen, de nagyon gyorsan. – és ahogy ezt kimondta rácsapta az ajtót és vissza bújt mellém. Én csak nevettem, Don emiatt elég dühös lett. Fred meg próbált bocsánatot kérni, de nem is figyeltünk rá.

- Bocsi, hogy pont most zavartalak meg titeket. De honnan tudhattam volna, hogy ti mivel töltitek az időt. Amúgy meg most mi bajod ez nem szégyen. Természete dolog. Mindig ez szokott történi, hogyha két ember szeretni egymást. Ezzel lehet a legjobban kifejezni a szeretetünket.

- Most már tényleg fejezd be. Ne akard megvárni míg kimegyek. Mert abban köszönet aztán nem lesz amit tenni fogok veled. – Don már nagyon ideges volt, meg hát zavarban is volt. Mondjuk én is. Elkezdtem simogatni a hátát hát ha egy kicsit megnyugtatom.

- Jól van akkor megyek ha nem láttok szívesen, de legközelebb szóljatok előre ha valami ilyesmit fogtok csinálni.

- Don!

- Mit akarsz?

- Nem értem, hogy miért vagy ennyire kibukva, mikor már semmi olyasmit nem csináltatok. Na de mindegy most már megyek. Jók legyetek.

Reggel elég korán keltett Don. Minél hamarabb el akarta kezdeni a „ki képzést” de nem tudom, hogy minek kell ennyire siettetni a dolgot. Mikor az időnk, mint a tenger. Nagy nehezen felültem. Láttam, hogy Don ki megy úgy, hogy én visszadőltem az ágyba és a takarót a fejemre húztam. 5 perc múlva a takarót lehúzta rólam és egy kancsó vizet öntött rám.

- Áááá… ez hideg!!! Miért csináltad ezt?

- Azért, hogy felkelj. Úgy látszik, hogy itt csak én veszem komolyan ezt a dolgot. Ennyi erővel már haza is mehetnénk. Ha majd eljutott a tudatodig, hogy most a te életed a tét akkor majd szólj. Lent leszek a tónál.

És ezzel ki is viharzott a szobából. Nagyon fájt, hogy így beszél velem, de csak jót akar nekem, azért viselkedik így. Én még túlságosan is gyerek vagyok hozzá képest, nem vagyok képes felfogni, hogy ez nem játék hanem ez itt a valóság. Ideje lenne végre felnőnöm. Akartam hagyni magunknak egy kis időt, úgy hogy egész délelőtt itt voltam a háznál, Don meg lent volt a tónál. Mikor már úgy éreztem, hogy mindent átgondoltam és hogy tisztában voltam azzal, hogy mi most miért is vagyunk itt, akkor fogtam magam és lesétáltam a tóhoz. Don a földön ült a lábát pedig a vízbe lógatta és azzal szórakoztatta magát, hogy kavicsokat dobál a tóba. Tőle mikor már olyan 5 méterre voltam, megint az a fájdalom nyílalt a fejembe. Egyből a földre estem. Megint, mint a múltkor elkezdtem sikoltozni, az egész hegység tőlem vízhangzott. Don egyből hozzám rohant. Felemelt és egy fa alá vitt. Ott lerakott és erősen magához szorított. Még mindig a fájdalomtól ordibáltam a kezemmel már a füvet téptem. Kezdtem megnyugodni, a fejfájásom is tűrhető volt. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire is szeretem Dont. Annyira közel éreztem magamhoz, mint még soha. Pedig hát a tegnap este történtek után ez alig hihető. A szívem is normálisan vert és a levegő után se kapkodtam már annyira.

- Don! Sajnálom. Tudom, hogy nagyom hülyén viselkedtem és…

- Csütt, csütt, csütt… Most inkább ne beszélj csak pihenj. – és egy puszit nyomott a homlokomra. Becsuktam a szemem és egyszer csak elaludtam.

Késő délután lehetett mikor felkeltem, a nap már nem égetett annyira, olyan jó érzés volt, ahogy a szél belekapott a hajamba. Körbenéztem, én ott feküdtem ahol elaludtam. Dont nem láttam sehol. Így hát felkeltem és elsétáltam a tóhoz és ott leültem. Az úszkáló halakat bámultam, mikor hozzá értek a vállamhoz.

- Jobban vagy?

- Most már igen. – válaszoltam mosolyogva. – ugye nem haragszol?

Leguggolt mellém, az arcomra tette a kezét.

- Rád sose tudnék haragudni. – és megcsókolt.

Ahogy a szánk eltávolodott egymástól, gyorsan felpattantam. – Akkor, kezdhetjük?

- Ööö… most rögtön?

- Aha. Minél előbb annál jobb.

- Ahogy akarod.

- Mit kell csináljak?

- Először is helyezd magad kényelembe. Gondolj valami olyan dologra amitől megnyugszól. Eddig meg van?

- Aha.

- És mire gondolsz?

- Hát rád. – mondtam vigyorogva.

- Jól van akkor folytatom. – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – most pedig gondolj valamilyen kisseb dologra ami ártalmatlan. Mondjuk egy ceruzára.

- Meg van?

- Igen.

- Jó akkor most csak arra koncentrálj. Zárj ki mindent az elmédből. Most csak te és az a ceruza vagytok. Ne foglalkozz semmi mással. Képzeld a ceruzát a kezedbe.

- Nem megy.

- Koncentrálj erősebben! Képzeld azt, hogy csak te és a ceruza vagytok.

Éreztem valamit a kezemben. Kinyitottam a szemem és megláttam egy kék színű ceruzát a kezemben. Felálltam és Don nyakába ugrottam. Nagyon boldog voltam, mert az első lépés sikerült, hogy megtanuljam használni az erőmet.

- Sikerült, sikerült! – kiabáltam egyre hangosabban.

- Ügyes vagy tudtam, hogy sikerülni fog.