7. Fejezet

 Sziasztok! Tudom, hogy kicsit késve, de meghoztam a 7. fejezetet. kicsit rövidebb lett, mint a többi de szerintem jó lett. Eddig azért nem írtam, mert nem volt ichletem. Meg hát azért is, mert szerintem nincs semmi értelme, hogy írjam, mert alig olvassátok. Na de mindegy. Jó olvasást! ;)

- Nos, szerelmem indulhatunk? – kérdezte kíváncsian Don és megfogta a kezem.

- Hát… igazából nem tudom. Kicsit tartok ettől az egésztől, még mindig nem tudtam hozzá szokni ehhez a gondolathoz, hogy erőm van, akkor te vámpír vagy meg…

- Már mondtam, hogy nem kell féljél. Melletted leszek bármi is történjen. Hidd el a szerelmünk mindent letud győzni, főleg a mienk.

- Igen igazad van. – Dont magamhoz húztam és egy édes csókot nyomtam a szájára, hogy egy kicsit megnyugtassam magam, ami hát…sikerült is.

Elég korán indultunk úgy, hogy az egész utat átaludtam. Mikor felkeltem egy faházban ébredtem. Elég régiesen volt berendezve, de meghitt volt. Az egészben a kandalló tetszett. Felálltam a kanapéról és kimentem az ajtón. A ház egy hegy közelében volt. A tájtól elállt a lélegzetem. Leléptem a fűre, olyan volt mintha felhőkön lépkedtem volna. A szél játszadozott a hajammal, hallgattam a madarak csiripelését. A hegyi levegő olyan… olyan tiszta volt. Hírtelen két hideg kezet éreztem meg a derekamon.

- Végre felkeltél. – és megpuszilta a nyakamat.

Csak bólogattam. Megfordultam a kezemet a nyaka köré fontam, és az ajkunk összeért.

- Holnap nehéz nap elé nézünk, úgy hogy ma ki kell pihenjed magad.

- Miért, mi lesz holnap? – kérdeztem kíváncsian.

- Na szerinted mi lesz? Az lesz amiért ide jöttünk, hogy megtanuld irányítani az erődet.

- Ja, tényleg, bocsi. De ha a közelemben vagy akkor nem tudok másra gondolni csak is rád. – mondtam vigyorogva.

- Akkor jobb lenne ha nem lennék a közeledben.

- Dehogy is, miket beszélsz. Úgy csak rosszabb lenne. Belőled nyerem az erőt, úgy hogy kötelező a közeledben lennem, különben végem lenne.

- Hát…akkor tényleg jobb ha melletted maradok. – és megcsókolt

Este lehetett olyan 10 körül. Nem tudtam pontosan megállapítani, mert itt nem volt semmi féle technológia, és még a telefonomat is elkobozta. Csak tudnám, hogy miért. De nem is baj, mert így minden sokkal romantikusabb volt. Itt ültem a kandalló mellett, Don éppen a konyhában tevékenykedett. Kellemes meleg volt, a tűz ropogott. Már csak a kicsim hiányzik innen mellőlem. Egyszerűen minden tökéletes. Nagyon örülök, hogy csak ketten vagyunk itt egyedül, így minden sokkal jobb.

- Már hozom is a vacsorát.

- Végre már nagyon éhes vagyok. Még téged is képes lennék felfalni. – mondta nevetve.

- Igen?

- Igen.

Leült mellém, egy poharat nyomott a kezembe és megtöltötte pezsgővel.

- Koccintsunk kettőnkre.

- Kettőnkre. – még csak egy kortyot ittam a pohárból, de Don kikapta a kezemből. – Héj…most miért csináltad ezt? Még akartam volna inni belőle.

- De én meg téged akarlak.

- Igazán? Nos, ha engem akarsz akkor ki is kell érdemelj.

- Nem mondod? Az nem volt elég amit eddig tettem érted?

- De, talán. – közben a kezemet ide oda húzgáltam a földön. A kezét a lábamra tette és szép lassan elkezdett felfele haladni. Az arcomon megállt, a nyakamat elkezdte csókolgatni végül az ajka az ajkamra ért. Kicsit eltávolodott, hogy a pólómat levehesse rólam, én is levettem róla. Utána megkövetkezett a többi szép sorjában. Óvatosan hátra dőltünk. A szívem egyre gyorsabban vert, alig kaptam levegőt annyira belemerültünk a csókolózásba. Donnak a szíve is egyre nagyobbakat vert. A mennyországban éreztem magam. Innentől kezdve pedig a fantáziátokra bízom, mindenki úgy képzeli el ahogy akarja. XxD

Pár óra múlva hangos kopogásra keltünk.