6. Fejezet

- Loréna, Loréna! Istenem! Kincsem mi történt veled?

- Carmen menj arrébb! A kanapéra rakom.

- Jó rendben. Jaj édesem.

- Bill hívd fel az orvost!

- Ajjj… a fejem. Mi történt? Ho… hol vagyok? – kérdeztem nyögdécselve.

- Kicsim nem is tudod, hogy mi történt veled? – kérdezte Bill.

- Nem, nem tudom.

- Biztos leestél a lépcsőn, mert ott feküdtél.

- Biztos. Kinézem magamból. – próbáltam felülni, de nem bírtam. Fájt minden porcikám.

- Ne, ne ülj fel! Te csak feküdjél! Hozok jeget a fejedre. – mondta anya. – Bill felhívtad az orvost?

- Kérlek, ne hívjátok fel! Nincs semmi szükség rá. Jól vagyok nincs semmi bajom.

- De…

- Kérlek.

- Na jó rendben, nem hívom fel.

- Köszönöm.

Mi történhetett? Ilyen béna voltam, hogy leestem a lépcsőn? Aj egyszerűen nem tudom, hiába töröm a fejem.

- Itt is van a jég.

- Chháá… óvatosabban, ez fáj.

- Bocsi kicsim, de még mindig az ijedtség hatása alatt vagyok. Nagyon megrémültünk mikor megláttunk a földön eszméletlenül.

- Na igen. Elhiszem.

- De Marco hol van? – kérdezte anya.

- Nem tudom.

- Egy perc és kiderítem. – mondta apa. És elindult Marco szobájába.

Anya csak ült mellettem némán és birizgálta a hajamat. Nagyon jól esett, hogy így törődik velem és hogy ennyire aggódik értem. Én csak néztem és mosolyogtam.

- Mi olyan vicces? Van valami az arcomon? – kérdezte és megtapogatta az arcát.

- Nincs semmi az arcodon.

- Akkor?

- Szeretlek.

- Én is. Mindig is egy ilyen gyerekre vágytam egész életemben, mint te és most itt vagy.

- És Marco?

- Úgy értem lány gyerekre. – mondta vigyorogva.

- Ja értem.

- Meg is van az eltűnt láncszem. – mondta Bill.

- Nem láttad, hogy mi történt Lorénával? – kérdezte anya.

- Nem láttam. Miért mi történt vele? – kérdezte közben mind végig a szemembe nézett.

Láttam az arcán, hogy biztos tudja, hogy mi történt velem. Biztos ő csinált velem valamit, mert nagyon furcsán néz rám.

- Leesett a lépcsőn.

- De még is, hogy történt ez?

- Mi is azért kérdeztünk, hogy kiderítsük. – mondta Bill.

- Nem tudok semmit. Fent voltam a szobámban amióta csak itthon vagyok.

- Jól van akkor mehetsz.

- Elmehetek az egyik haveromhoz?

- Persze, menj nyugodtan.

- Oké akkor majd jövök. És Loréna jobbulást. – és már ki is ment az ajtón.

/másnap reggel/

- Kicsim biztos akarsz menni suliba? Mért nem maradsz még itthon? – kérdezte anya.

- Nem szeretnék hiányozni a suliból. Amúgy meg jól vagyok, kutya bajom. – mondtam nevetve.

- Hát nem tudom szerintem maradhatnál itthon, de te tudod. Ha rosszul vagy akkor egyből gyere haza!

- Jó csak ne aggodalmaskodj! Árt a szépségednek.

- Jaj te! Gyere adj egy puszit.

- Szia.

- Szia csillagom.

- Szia Vanda.

- Szia Loréna. Hogy vagy?

- Jól. És te?

- Hát én fáradt vagyok. Mit meg nem adnék egy ágyért! – mondta nevetve.

- Bolond vagy!

- Ennyi.

Szokásomhoz híven Dont kerestem. El kéne felejtsem, de egyszerűen nem megy. Úgy látszik, hogy jobban meg kéne bántson, hogy elfelejtsem. Istenem mi tetszik ennyire benne? A hangja, szeme, személyisége vagy minden? Számomra ő a tökéletes pasi. De jobb lenne ha lemondanék róla, mert már semmi esélyem nála. Jól elszúrtam mindent.

- Loréna! – szólt valaki a hátam mögött. Nagyon ismerős a hangja. Talán … talán Don az? Megfordultam és megláttam őt. A szívemben boldogságot érzetem de egyúttal fájdalmat is.

- Jobban teszed ha békén hagyod! – mondta Vanda.

- Beszélhetnénk? Négyszemközt a lehet.

- Nem lehet.

- Vanda kérlek.

- Na jó de ha baj van csak szólj és én majd elintézem neked.

- Nem lesz rá szükség, de azért köszi.

- Hallgatlak!

- Szóval én… én csak szeretnék tőled… ööö…

- Mit szeretné?

- Bocsánatot kérni.

- Nem hallottam, mit mondtál? Megismételnéd kicsit hangosabban?

- Te most szórakozol velem?

- Eszem ágában sincs.

- Szeretnék bocsánatot kérni, mert nagyon bunkó voltam veled. Pedig te ennél sokkal jobbat érdemelsz. Tudom, hogy én nem vagyok az a tökéletes, jó kis fiú. De szeretnék én lenni az a jobb. Mert sze… szeretlek. Megőrülök érted. Elbűvöltél engem. Egyszerűen akarlak téged. Tudod, te vagy az első lány akinek így kiöntöttem a szívemet. De nehogy elmond senkinek, mert különben tönkre teszed a hírnevemet.

- Rendben nem mondom el, egy feltétellel:

- Mi lenne az.

- Csókolj meg!

- Mi?

- Itt és most!

- Itt nem. Nem tudnál várni délutánig?

- Talán. Akkor legalább adj egy puszit.

- Mennem kell. Iskola után majd találkozunk. Szia!

- Na mit mondott? – kérdezte Vanda kíváncsian.

- Délután elvisz valahova. – mondta nevetve.

- Ááá… gratulálok. Végül csak sikerült.

- Igen.

- Szia Don.

- Szia. Mehetünk?

- Igen, de hova viszel? – kérdeztem kíváncsian.

- Az legyen meglepetés. Szállj be!

Ahogy ültünk a kocsiban rám se hederített. Néha nem tudom eldönteni, hogy most csak szórakozik velem, vagy tényleg akar tőlem valamit. Ettől egyszer meg fogok őrülni. De ez az egyik dolog ami tetszik benne.

- Sok barátnőd volt már?

- Legyen annyi elég, hogy volt már

- Mért nem adsz sose konkrét választ? Annyira tudsz ilyenkor idegesíteni, mikor ilyen hideg vagy.

- Ez már nem az én bajom. – mondta Don vigyorogva.

- Megjöttünk!

- Egy erdő?

- Igen. Gyere!

- Oda be?

- Igen, mert?

- Hát mi van ha egy farkas vagy egy medve vagy valami ránk támad.

- Nem kell félned amíg én a közeledben vagyok. – mondta Don.

Megfogta a kezemet és elindultunk.

- Mikor érünk oda?

- Már itt is vagyunk.

- Ahh… hisz… hisz ez gyönyörű. Olyan romantikus. Nem néztem volna ki belőled.

- Ezt bóknak vegyem? – kérdezte Don.

- Igen. – és megöleltem.

- Hát ezt miért kaptam?

- Azért, mert szeretlek kis butus. – mondtam vigyorogva.

Ez az életemben a legjobb nap, örökké emlékezni fogok rá. Ilyet még senkitől se kaptam. Az erdő közepén egy folyónál és a sötétséget gyertyák világítják be. A madarak gyönyörűen szólnak.  Minden tökéletes. Don egyre erősebben szorított magához. Az illata olyan finom.

- Éhes vagy?

- Egy kicsit.

- Gyere üljünk le.

- Tartsd a poharakat!

- Pezsgőt is hoztál?

- Persze. Egy romantikus vacsora nem ér semmit se pezsgő nélkül. – mondta mosolyogva.

- Kettőnkre. – mondtam. Pezsgőt még sose ittam, mi van ha kiköpöm, mert nem ízlik majd.

- Szerelmünkre és arra, hogy örökre együtt fogunk maradni.

Ahogy ezt kimondta egyből bekönnyeztem. Régen mindig arról álmodoztam, hogy mikor talál rám a szőke herceg fehér lovon. Hát most végre teljesült. Habár nem egészen úgy ahogy akartam, mert ő inkább fekete herceg fekete lovon. De jobb, hogy így alakult, mert így legalább nem fogok mellette unatkozni.

- Finom ez a pezsgő.

- Teljesen úgy csinálsz mint ha nem is ittál volna. – mondta Don nevetve.

- Azért, mert még nem is ittam. – mondtam kicsit szégyenkezve.

- Na ez szép! Én foglak a végén minden rosszba belevinni.

- Az lehet.

Don teljesen zavarba hozott. Egyre jobban csak nézett, egy percre se vette le rólam a szemét. Kivette a poharat a kezemből és letette a földre. Közelebb jött hozzám, az egyik kezével megfogta a tarkómat, a másik kezével pedig az arcomat simogatta. A szívem majd kiugrott a helyéről. Egyre nagyobbakat nyeltem. Én átkaroltam a nyakát. Az arcunk percről - perce közeledett egymáshoz. Don mélyen a szemembe nézett aztán a tekintete a számra került. Nagyon izgultam, mert mi van ha béna leszek, vagy megharapom véletlenül. A szája mikor már majdnem az ajkamhoz ért, bele nyílalt a fájdalom a fejembe. Úgy fájt mint még sose, úgy éreztem, hogy bele halok a fájdalomba, és a földre estem.

- Ááá… iszonyúan fáj! – ordibáltam egyre hangosabban.

- Mi a baj?

- A fejem szét megy. Ááááá… ezt nem bírom ki. – elkezdtem sírni.

- Elkezdődött.

- Don hiába beszélt hozzám, mert egy szót se hallottam, mint ha a fejemben doboltak volna. Felemelt és berakott a kocsijába.

- Segíts! Don segíts! Bele fogok pusztulni. Ááá… - az idő elteltével csak még hangosabban sikoltoztam és sírtam. A fájdalom egyre nagyobb lett. Teljesen felemésztette minden erőmet. Már ülni se tudtam.

- Nyugodj meg! Nem sokára nálam leszünk.

- Don hol voltál? Már mindenhol kerestelek. – mondta Fred. – Mi van Lorénával?

- Elkezdődött.

- Mi? Az nem lehet. Még nincs itt az ideje.

- Én is tudom. Gyorsan gyújts gyertyákat és keríts valahonnan kókuszolajt!

- Már is.

- Nem sokára jobb lesz, hidd el.

- Ááá… segíts már! Már a lábamon se tudtam megállni.

- Loréna! Térj magadhoz! Ne hogy elveszítsd itt nekem az eszméletedet.

Megütögette az arcomat, hogy térjek magamhoz. Minden tiszta homály volt, alig láttam. Kezdtem szédelegni is, forgott velem a föld.

- Itt van minden. – mondta Fred.

- Az ágyról pakolj le, hogy le tudjam fektetni.

- Maradj mellette, rögtön jövök. – mondta Don.

- Rendben.

Alig bírtam nyitva tartani a szememet. Egy hang belül azt mondta, hogy nyugodtan hunyjam le a szememet. Próbáltam ellen állni, de nem sikerült, erősebb volt nálam.

- Don siess már!

- Jövök.

A következő percben tiszta víz lettem, mert Don leöntött egy üveg jéghideg vízzel. Erre egyből felkeltem.

- Hol a kókuszolaj Fred?

- Itt van.

- Loréna, hallasz engem?

- Aha... Ááá… szétmegy a fejem! Segíts!

- Azon vagyok!

- Ezt most meg kell igyad.

És megitatott velem valamilyen löttyöt, az íze nagyon rossz volt egyből kiköptem.

- Tudom, hogy nem túl jó az íze, de próbáld meg nem kiköpni. – mondta Don.

Megpróbáltam azt tenni amit mondd és megittam az egészet. Sokkal jobban éreztem tőle magam, a fejfájásom is kezdett elmúlni. Már teljesen nyugodt voltam.

- Most pedig aludj szépen. – mondta Don és megpuszilta a számat.

Lecsuktam a szemem és pármásodperc múlva el is aludtam.

- Don még jobban kell rá vigyáznunk, mint eddig. Mert nem volt időnk felkészíteni. Ha nem tudja irányítani a gondolatát még veszélybe is kerülhet vagy ami még rosszabb mások fognak miatta megsérülni. Ez nagyon nem jó.

- Tisztában vagyok vele. És kérlek szépen ne parázz ennyire, mert azzal nem segítesz.

- Bocs de nem tudok megnyugodni, még legalább 1 évig nem szabadott volna elkezdődjön. Mégis mit fogunk csinálni?

- Először is beszélj halkabban, mert a végén még felébred. Legalább 2 hétre el kéne vinni a hegyekbe, ott nyugodtan tudnék vele foglalkozni.

- Hogy fogod ezt elintézni?

- Nem én fogom ha nem te!

- Én?

- Persze, hogy te. Közülünk csak te tudsz hipnotizálni. Talán elfelejtetted?

- De hogy felejtettem.

- Oké akkor majd először beszélek Lorénával és majd utána elintézed az ismerőseit. Rendben?

- Oké. De én most megyek ha kellek csak hívj.

- Úgy lesz.

Reggel mikor felkeltem nem tudtam, hogy hol vagyok. Körbenéztem és fel álltam, de összeestem.

- Loréna! Még nem szabad felkelned! – kiabált rám Don.

- Jól van na. Nehogy leharapd a fejem. Inkább segíts fel. Köszönöm. De mégis hol vagyunk?

- Hát kérlek szépen a házamban vagyunk. – mondta mosolyogva.

- Mi? De…de mégis hogy kerültem ide, mit keresek én itt? Ugye nem csináltál velem semmit. – kérdeztem összezavarodva. Fogalmam se volt róla, hogy hogyan kerültem ide. elég ideges lettem, de azért mégis örültem, hogy itt vagyok Donnál.

- Nyugodj meg nem csináltam veled semmit. Hát ilyennek nézel? – kérdezte nevetve.

- Nem dehogy is csak egyszerűen nem tudom, hogy miért vagyok itt. Nem emlékszem.

Leült mellém az ágyra megfogta a kezem közben meg komoly képet vágott, mintha azt akarná közölni velem, hogy meghalt valakim.

- Próbálj meg nem kiakadni.

- Mondjad már! – mondtam egyre idegesebben.

- Jól van. Arra csak emlékszel, hogy az erdőben voltunk.

- Most, hogy mondod kezd valami beugrani.

- Na és mikor megakartalak csókolni elkezdett fájni a fejed.

- Igen, igen emlékszem. –

- Az azért volt mert… mert elkezdődött az erőd kifejlődése.

- Mi? Ööö… te meg miről beszélsz, milyen erő? – most már tényleg nem értettem semmit.

- Egy nagyon távoli rokonod vámpír és így…

- Vámpír te teljesen megőrültél? Vámpírok nem is léteznek.

- De igen is léteznek. Én is az vagyok.

- Nem, az… az nem lehet. Egyszerűen nem hiszem el.

- Jobb lenne ha elhinnéd, már 400 éves vagyok.

- De… de ez nem … nem lehetséges.

- Nyugodj le!

- Hogy várhatod el tőlem azt hogy nyugodjak meg mikor most tudtam meg, hogy vámpír vagy és…és hogy egy távoli rokonom vámpír és ezért lesz valamilyen erőm. Mégis mit vártál tőlem, hogy jól fogom fogadni ezt a hírt és nevetek rajta egy jót?

- Megértelek de jobban tennéd ha megnyugodnál. El kéne gyere velem a hegyekbe, hogy megtanítsalak arra, hogy hogyan irányíthatod az erődet.

- A-a felejtsd el. Én ebből a városból egy tapodtat sem mozdulok.

- El kell, hogy gyere, mert bajban vagy most az életedről van szó. Vámpírok akarnak téged, Loréna!

- Engem akarnak, hát erről beszélt.

- Mégis ki beszélt és miről?

- Semmi, de én nem megyek sehova. Nem érdekel, hogy engem akarnak. Ha kellek nekik, hát itt vagyok kapjanak csak el.

- Hogy beszélhetsz így? Csak úgy feladnád az életedet?

- Igen, nincs nekem senkim, jobb lenne ha meghalnék. Már arra gondoltam, hogy elfutok a világ elől, hogy soha többé ne lásson senki és, hogy én se lássak senkit. De Don megszólalt…

- És én, én talán egy senki vagyok? Hmm… nem veszed észre, hogy megőrülök érted, te vagy a mindenem.

A kezét az arcomra rakta és… és végre megtörtént. Elcsattant közöttünk az első csók. Mondjuk nem ilyen körülmények közt képzeltem el, de legalább megtörtént. Nem is tudom, hogy miért izgultam ennyire, nem is olyan vészes dolog. Mikor befejeztük csak néztünk egymás szemébe és csak mosolyogtam.

- Mi a baj? – kérdezte Don.

- Én még nem csókolóztam eddig. – mondtam lehajtott fejjel.

- Most miért szégyelled?

- Nem szégyellem csak na… érted.

- Ne aggódj értem. És milyen volt.

- Fincsi. – mondtam nevetve és megcsókoltam.

- Kezdesz bele jönni. – mondta vigyorogva Don.

- Hát gyakorlat teszi a mestert.

Nagyon élveztem. A csókunk telis tele van szenvedéllyel, mámorral. És ahogy csókol…

- Ugye meggondoltad magad?

- Nos… hát igen. De…de félek.

- Mégis mitől?

- Mindentől. Nekem ez így egyszerre sok, mégis hogy emésszem fel azt amit mondtál, meg azt, hogy egy vámpír pasival vagyok együtt.

- Azért vagyok itt. Mindenben segítek amiben csak tudok. De fel kell készülnöd, hogy az életed tele lesz veszéllyel.

- Amíg te itt vagy addig nincs mitől féljek.

- Vigyázok rád. Ha kell az életemet is feláldozom érted. – és megölelt.